A Nagy Bűbájos

A Nagy Bűbájos.

Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó király palotája felett, a fekete fellegbe burkolózva s látatlanul tünt el a rengeteg erdőben, ahol egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le. Ebben a kis házikóban lakott egymagában Bűbájos, idetért megpihenni, valahányszor el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez. Kert vette körül a házikót, de ebben a kertben a virágoknak olyan szine és illata volt, amilyen szine és illata a virágnak sehol sem volt a föld kerekségén. Ezer meg ezer virág nyilt és illatozott az ő kertjében. Ismerte valamennyit névszerint, nevükről szólítgatta őket, kényeztette, becézgette, cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a legnagyobb boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe ültette, s tavasszal még szinesebben, még illatosabban keltek új életre. Ezek a virágok voltak az ő igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen: a baglyok, a kuvikok, a varangyosok és a kigyók, akik egyetlen füttyentésére megjelentek nála, s elmeséltek neki mindent, ami történt szerteszét a nagy világban.

Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a házikó nyitott ablakában vártak reá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát, mint most, amikor a fekete fellegből kiszállt és felrohant a szobájába. Rőt haja előre hullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól s a véres csik az arcán még véresebbnek látszott.

– Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők, huj! Pattogjatok, szikrázzatok! – ordított magánkivül, amint belenézett a kemence szájába, amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a királykisasszonynál járt.

S im, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására halk szisszenéssel beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a vesszők s egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.

Bűbájos kis kandért tett a tűz fölé, aztán a tégelyeihez szaladt, egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy nagy butykosba cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta magában:

– Oh, drága macskám, nem bosszultam meg a halálodat, de megbosszulom, ha addig élek is. S nem kellek neked, szép királykisasszony? Oh, ne félj, nem kérlek többet, ide jösz te. Magadtól jösz ide!

Aztán, amint csöppentgette a csöppeket a butykosba, minden csöppentésre mondta:

– Csöpp, csöpp, csöppenj csak!

Majd a tűz felé fordult s mondta:

– Tűz, tűz, égess csak!

Amikor már százféle csöppet csöppentett a butykosba, kihajolt az ablakon, ahol koponyákban égő piros rózsák virítottak, mindenik rózsából leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött, duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca most felvidultan, boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy bosszut álljon a királyon, meg a leányán, bosszut a kandur haláláért, bosszut a maga szégyenéért.

Aztán, amikor kész volt az ital s erős illata kékes szinben párállott a szobában, ledült az ágyára, nagyot sóhajtott s egy pillanat mulva mély álomba merült.

A két öreg bagoly, akik száz esztendősnél idősebbek voltak, bepislogtak a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a tégelyek közé röppentek s szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték, nézték, hosszan nézték, aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:

– Vajjon mi baja lehet, a mi szegény, jó gazdánknak? Nézd, milyen véres az arca! Vajjon hol járt, merre járt, ki bántotta szegényt?

Mondta a másik bagoly:

– Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja, hol járt, hiszen mindig beléje rejtőzködik, akármerre jár.

A felhő ott gomolygott a kert fái fölött, meghallotta a bagoly kérdését s leüzent egy fecskével:

– Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya sujtotta meg az arcát aranycsapós ostorával.

– Uhu, uhu, – huhogtak a baglyok haragosan, – a királykisasszony vérezte meg, akiért éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem epekedik utána.

Hallotta ezt a kuvik s ez meg gúnyosan, csufondárosan ezt kuvikolta:

Kuvik, kuvik, úgy kell neki,

Király lányát mért szereti?

Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első pillantása is a varázsitalra esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan füstölgött. Két arany üvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából cseppentett egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos fejfa alá temette volt a kandurt. A sírjáról leszakított egy örökzöld levelet, azzal visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá égette és a hamut a másik aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta az üveget, aztán szólt a tűzhöz:

– Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! s csakúgy szikrázott, pattogott a tűz.

Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe, amelynek szájából vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép csendesen felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobába, s a fehér halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy árasztották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó lelkét le akarnák csendesíteni. Mintha csak hivták volna ki a virágok a kertbe:

– Jere, jere, jer közénk, itt megszünik lelked háborgása!

De hiába hívták, hiába csalogatták, Bűbájos ma nem ment ki a kertbe. Nem szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a mézet, a mérget, a harmatcseppet, amit minden este összegyüjtött varázsitalnak. A baglyok sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat. Bűbájos jó sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán hirtelen felugrott s különös munkába kezdett.

A baglyok, tudvalevőn, mindent szeretnek tudni és látni, hiszen azért olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték, bámulták, hogy mit csinál a gazdájuk. Hiszen, volt is, amin bámuljanak. Bűbájos poros, mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette, fényesítgette, illatos vizzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni akarna benne valamit. De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét és tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett, s alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.

– Oh, Nagy Bűbájos, – kiáltott most fel mély zengő hangon Bűbájos – könyörgök néked, jelenj meg, szállj le hozzám, segíts rajtam! Azt igérte az én édesanyám egykor, hogyha majd nagy bajban leszek, csak hívnom kell téged és segítesz rajtam. Soha sem hivtalak, ezután sem hivlak, csak egyetlen egyszer: jer, oh, jer, te Nagy Bűbájos!

Hosszan, sokáig nézte a tükröt, de abban most sem látott egyebet, mint a maga rút, véres arcát, amelyet meg sem törölt, amióta a királykisasszony rája sujtott aranycsapós ostorával. Most, hogy így szemtől-szembe állott a tükörrel, s tisztábban, élesebben látta a maga rútságát, annál szebbnek látta képzeletben a királykisasszony szépségét. Szive majd megszakadt nagy keservében, ráborult a tükörre, hullott a könnye, mint a záporeső, hullott, hullott, ráhullott a tükörre, s im, könnyeinek záporától tiszta, világos lett a tükör!

A tűz fénye rávilágított a tükörre, s most már világosan látta benne a Nagy Bűbájost, akinek a képe először a tükörben jelenik meg, aztán egyszerre csak teljes valóságban előtte állott. Hiszen rút volt Bűbájos, de mi volt az ő rútsága a Nagy Bűbájoséhoz képest! Fél szeme valósággal belefuródott a Bűbájos arcába, fogatlan nagy szája szörnyen eltorzult, amint szóra nyilt, mennydörgés hangjától megremegett a ház fala, ablaka, ajtaja, s a baglyok és kuvikok rémülten rebbentek s bujtak el a szoba sarkába. Bűbájos azonban bátran állta a félszemű Nagy Bűbájos nézését, mert ő most a királykisasszonyra gondolt és a bosszura, amely valósággal égette a szivét.

– Hivtál, hát eljöttem, fickó, – mennydörgött a Nagy Bűbájos, de ne hidd, hogy a te kedvedért jöttem hozzád. Jöttem, mert megigértem egykor az anyádnak, hogy eljövök hozzád, ha olyan nagy bánatod lesz, hogy könnyeidnek záporával mosod le a varázstükör porát. Nos, hadd hallom, mi bajod?

A Nagy Bűbájos leült a kemence elé s egy varangyos békát simogatott, amely ott ült a padkán s kimeredt szemmel bámulta a szörnyeteget. Bűbájos a földre ült, fejét a Nagy Bűbájos ölébe hajtotta és mondá, amint következik:

– Oh, Nagy Bűbájos, sokat kell nekem beszélnem, ha azt akarom, hogy megismerd az én nagy bánatomat. Ismerted az édesanyámat, a Hegyek Bűbájosát, ő sokszor mondta nekem gyermekkoromban, hogy te még akkor sem haragudtál rá, amikor földi ember felesége lett; hogy te megvédelmezted őt a többi Bűbájosok haragja ellen, s apámat is te hoztad ide, ebbe a kis házba, ahol születtem és azóta is élek. Apámra alig emlékszem, s bár anyám nem mondta, mégis tudom, hogy miattam ment vissza az emberek közé. Amikor megszülettem, a legszebb gyermek voltam, aranyszőke hajú, égszinkék szemű, mosolygós arcú, mindenkit szerettem, s engem is szeretett mindenki, aki egyszer is csak látott. Világosan emlékszem, hogy gyermekkoromban nem halálfejek vigyorogtak az ablakban virágcserepek helyett, mázas cserepekbe ültette édesanyám a rózsákat s oly szépen, oly édesen dalolt reggelente, amikor a rózsákat öntözé. A kemence padkán nem fekete kandur, hanem cicácska dorombolt, bele-belenyalt az ételembe és én nem bántam, de még biztattam: egyél, cicácskám, egyél! A kalitkában tengelic fütyölt, kuvikot látni se láttam, csak ezt a két baglyot láttam, de azok is a jegenyefán huhogtak éjjelente.

Történt egyszer, hogy anyám elment apámmal a városba, mert igen-igen vágyakozott megismerni az ottani világot. Hisz jól tudod, hogy anyám egész ifjuságát a hegyek közt töltötte, s apám, aki mint eltévedt vadász bukkant rá egy hegy tetején, sokat beszélt neki az emberekről, a városokról, a ragyogó szép ruhákról, a csillogó-villogó ékszerekről, amiket ő sohasem látott. Addig kérte s olyan szépen kérte apámat, hogy elvitte a városba, engem azonban itt hagytak egyedül, s bár sirtam utánuk gyermekmódra, de félni nem féltem a nagy magányosságban, hiszen még sohasem bántott senki, s nem tudtam, mi a félelem. Már akkor is végtelenül szerettem a virágokat és az állatokat s megtanultam édesanyámtól, hogyan kell beszélni velük. Leültem hát egy rózsabokor alá s vígan beszélgettem egy vérvörös rózsával, meg egy gyönyörű rózsabogárral. Egyszerre csak, amint a rózsával meg a rózsabogárral beszélgettem, az egyik bagoly, amelyik most itt ül a kalitka tetején, lerepült a jegenyefa tetejéről, szemét mereven rám szegezte s mondá:

– Uhu, huhu, kis Bűbájos, bujj el, bujj el, mert jön a Bűbájosok királya!

Kérdeztem én: Mért bujjak el? Nem félek én tőle!

– Uhu, uhu, bizony csak félj, kis Bűbájos, mert haragszik az anyádra.

– Az anyámra? – kérdeztem én. – Az én édes jó anyámra? Ugyan, mért haragszik rája?

– Uhu, huhu, azért haragszik rá, mert földi embernek lett a felesége.

Nem tudtam, mit szóljak erre, nem értettem a bagoly beszédét, hisz én nem tudtam, honnan tudtam volna, hogy tündér volt az anyám, földi ember az apám. Nem bujtam el, nyugodtan játszottam tovább az aranyos rózsabogárral, s csak akkor szöktem fel ültömből, amikor az ég hirtelen-váratlan elsötétedett, a föld megrendült s egy szörnyű, rút óriás állott előttem.

Mosolygásra torzult a Nagy Bűbájos fogatlan szája, megsimogatta Bűbájos fejét s kérdezte:

– Ugy-e, ez még nálamnál is rútabb volt?

– Oh, ne is kérdezd, Nagy Bűbájos, mert ennek a rútságát emberi szó ki nem tudja mondani. Pedig még most is úgy látom, mintha előttem állana. A virágok nyomban lehorgasztották fejüket, a csigák rémülten huzódtak vissza házukba. A virágcserepek halálfejekké változtak. A tűz magasan lángolt a kemencében, de az én kedves, fehér cicuskám nem heverészett, nem dorombolt már a padkán, helyén egy szörnyű nagy fekete kandur nyujtózkodott s görbítette a hátát felém. A tengelic édes füttye elnémult s helyét a kuvik huhogása foglalta el. És most merőn rám nézett a Bűbájosok királya, érthetetlen szavakat mormogott magában, varázs-pálcájával megérintett s mondá:

– Halljad itéletemet, földi ember fattya! Anyád tilalmam ellenére földi ember felesége lett, minket Bűbájosokat hűtlenül elhagyott s én ezért megbüntetem őt a legnagyobb büntetéssel: téged, aki a szivéről szakadtál le, elrútítalak, az emberektől elvadítalak, hogy soha örömed, soha nyugalmad ne légyen!

Ezt mondván, nagyot kacagott, de úgy kacagott, hogy megreszkettem belé. Nemcsak én reszkettem meg, de megreszketett a föld is. Aztán gyászfeketébe borult az ég, rettentő nagy, sűrű füstgomoly kerekedett s ebben a füstgomolyban eltünt a szörnyeteg. Rémüldözve bujtam meg a rózsabokor mögé, amelynek virágai csak lassanként kezdtek ujra nyiladozni. A madarak is félve repdestek a fák között s félve hunyta le a szemét az öreg bagoly is. Sokáig nem tudtam, mi történik velem, de éreztem, nem az vagyok, aki voltam. Amikor egy kissé magamhoz tértem, végigszaladtam a kerten, aztán fel a szobába, ahol talpig érő tükör volt az egyik falon. Amint elrohantam a tükör mellett, teljesen idegen, szörnyen rút arc vigyorgott felém. Rémülten fordultam vissza. Első pillanatban azt hittem, hogy talán hazajöttek anyámék s valami csoda-szörnyet hoztak magukkal, de, haj, senkisem volt rajtam kivül a szobában, egyes-egyedül álltam a tükör előtt és sokáig meg sem tudtam mozdulni, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. Földbe gyökereztette a rútságom. Oh, szép, göndör, aranyhajam hová lettél, sírtam hangosan, amikor a helyén rőt, tüskés hajszálak meredtek égfelé. És a szemem, amely olyan tiszta volt, mint a kék tó vize, most félelmetesen ragyogott, mint a karbunkulus. Hát te, szép gyermekarcom, hová lettél? Rútabb lett az elképzelhető rútnál és én magamtól megiszonyodva fordítottam hátat a tükörnek, s zokogva szaladtam ki a házból.

Ebben a pillanatban léptek be anyámék a kapun. Sietve, lelkendezve jöttek haza, mert anyám megbánta már, hogy kikivánkozott az emberek közé. Megbánta, mert, amikor a hegyek között hazafelé tartottak, a szellők suttogásából, a források csobogásából megsejtette, hogy távollétük alatt engem valami nagy baj ért. Magánkivül lökte be a kaput, rohanva-rohant a házba föl, amelynek nyitott ablakából halálfejek vigyorogtak rá, a fekete kandur pedig fejemen keresztül szökött elébe s undorító hizelkedéssel dörzsölődött hozzá. Arcomat eltakarva, sirva szaladtam édesanyám felé, aztán apám is hozzánk rohant, kezemet lefejtették arcomról s rémülten meredt mindkettejük tekintete rúttá varázsolt arcomba.

Mondjam-e, hogy a vidámság eltünt a szép kis erdei házból? Az én édes jó anyám nem dalolt többet, amig a rózsákat öntözte a halálfej cserepekben; apám irtózott a rútságomtól, s bár tudom, hogy majd megszakadt a szíve, egyszer, amikor azt hitte, hogy nem hallom, mit beszélnek, igy szólt anyámhoz:

– Hallgass meg, én jó, én szép feleségem! Elmegyek, mert el kell mennem. Elmegyek, mert én hoztam rád a bűbájosok királyának haragját. Visszamegyek az emberek közé, mert igy ha sikerül levenned ez átkot magadról és gyermekünkről. Talán megengesztelődik a Bűbájosok királya, ha többé nem találkozunk az életben.

Azt én nem tudom, de nem is akarom tudni, mi következett ezután. Azt hittem, mindkettejük szive megszakad a válás pillanatában, és az én szivem nem fog megszakadni soha, ha akkor meg nem szakadott. Elég annyit mondanom, hogy azon a napon, amikor apám elment örökre, anyám aranyszőke haja hófehérré lett s mosolyogni többet sohasem láttam. Amikor közeledni érezte a halálát, búcsu nélkül eltünt, visszament a Hegyek Bűbájosaihoz, akik testvérei voltak, mielőtt az apám felesége lett, de a testvérei sem ismertek rá. Ezek mind ifjak, szépek maradtak, hiszen sohasem hagyták el a hegyeket, földi ember nem is közeledhetett hozzájuk, de bezzeg megismerte a Bűbájosok királya, aki varázstükréből messziről látta, hogy anyám elindult hozzá. Szegény jó anyám kinos-keservesen vánszorgott fel a hegy tetejére, hiszen nem volt már Bűbájos, aki semmi fáradságot sem érez. Mire a hegy tetejére ért, lábát véresre sebezték a kövek, fehér haját össze-visszaborzolta a szél, ruhája rongyokban foszlott utána. Gúnyos kacagással fogadta a Bűbájosok királya, amikor térdre omlott előtte anyám.

– Ugy, hát mégis eljöttél, te büszke asszony? Vége a bűbájosságodnak: volt szép fiad, nincs szép fiad, rútak-rútja lett belőle. Elhagyott az urad, akiért testvéreidhez hűtlen lettél. Nos, mit akarsz? Mit akarhatsz tőlem?

Szegény jó anyám zokogva térdelt a király előtt, alig hallhatóan tördelte e szavakat:

– Tudom, tudom, hogy vétkeztem, oh király. Vétkeztem a bűbájosok törvénye ellen. Oh, de ha vétkeztem, meg is bűnhődtem érte, szánj meg, oh, király, ne büntess tovább! A szűntelen búsulástól fél lábam a koporsóban van, ma-holnap meghalok, de a sírban sem lelek nyugodalmat, ha a fiamat a te átkodtól meg nem szabadítom.

– Ugy? Hát nem tetszik neked a kis Bűbájos, – gúnyolódott a király. Szebb volt az az emberizink, aki az urad képét viselte? – Hát, tudd meg te hűtelen, amit egyszer kimondott a Bűbájosok királya, azt soha, de soha nem másíthatja meg.

Hiába esdekelt, hiába könyörgött anyám, a királynak nem volt több szava hozzá. Amikor aztán vérző lábbal, összerongyolódott ruhában, zilált hajjal hazatért, tudtam, ha nem is mondta, hogy hol járt s azt is, hogy hiába járt. Később el is mondta nékem, így, ahogy én most elmondtam néked, oh, hatalmas, Nagy Bűbájos. Nem sokáig élt ezután az én szegény, szomorú anyám, de mielőtt meghalt, ezt a tükröt adta nekem, s azt mondta:

– Ha olyan nagy bajba jutsz, hogy nem tudsz segíteni magadon, eljön hívásodra a Nagy Bűbájos és segít rajtad a te nagy bajodban.

– Hát csakugyan olyan nagy bajban vagy, fiam? – kérdezte a Nagy Bűbájos jóságos hangon.

– Nagy, oh, nagy bajban vagyok! Halálosan szeretem Mirkó király leányát, mert érzem, hogy az ő szerelme feloldana a varázslat alól és ismét emberré lehetnék, mint voltam azelőtt.

– Ugy? – csodálkozott a Nagy Bűbájos – halálosan szereted Mirkó király leányát? Hát akkor mért nem hozod ide? Hiszen, ha jól hallottam, te érted a mi mesterségünket.

– Ott voltam ma is, – mondá Bűbájos – el akartam hozni, de nézd ezt a véres csíkot arcomon; ő sújtotta rám aranycsapós ostorával. Látva-láttam, mennyire iszonyodik tőlem, a rútak-rútjától s kezem erőtlenül hullott le, képtelen voltam elrabolni őt.

A Nagy Bűbájos elkomorodva nézett Bűbájos szomorú arcára s mondá:

– Lám, lám, hiába Bűbájos a te neved, ember, földi ember volt az apád, s ez meglátszik rajtad. Az a Bűbájos, aki annyit tud, mint te és mégsem meri elvenni azt, amiért a szíve vágyakozik, hiába fordul segítségért a másik Bűbájoshoz.

Azzal felállt a Nagy Bűbájos, aztán elvette az asztalról azt a két arany üveget, amelyet csak az elébb töltött meg varázsitallal Bűbájos. Mindkét üvegből kihuzta az arany dugókat, egy-egy csöppet csöppentett a kezére mind a kettőből s fogatlan szája mosolyra torzult.

– Ugy látom, érted a mesterségedet, fiam. Ha jól emlékszem, az egyik üveg a királynak szól, akire, úgy-e, erősen haragszol a kandurod miatt? Ha ebből csak egy csöppet is iszik, bűbájos szavamra mondom, olyan fekete kandur lesz belőle, hogy még a macskák királya sem veszi észre az ő egykor emberi és királyi voltát.

Mosoly futott végig Bűbájos szomorú arcán, amikor az üveget elvette a Nagy Bűbájostól és újra bedugta, aztán így szólt:

– Igazad van, Nagy Bűbájos, te minden varázsitalnak ismerője, ez az ital valóban a királynak készül. Most már csak valamiképpen el kell juttatnom hozzá. Hát a másikon mit látsz?

Nagy Bűbájos most a másik üvegbe nézett s fejét csóválta:

– A véres arcodért akarsz bosszút állani, úgy-e, a királykisasszonyon? Azt akarod, hogy ő is a rútak-rútja legyen, te hozzád hasonlatos, akinek csak te adhatod vissza a szépségét?

Bűbájos lehajtotta a fejét, arca elsötétedett, komoran nézett maga elé, s mondá halkan, alig hallhatóan:

– Megütött, rútak-rútjának nevezett, véres könnyet hullattam érte, s bosszút állok rajta, ha addig élek is. Való igaz, hogy ezt a varázsitalt jól elkészítettem, de hogy hogyan juttassam el hozzá s a királyhoz is az övét, erre kérem a te tanácsodat, oh, Nagy Bűbájos. Úgy őrzik a király palotáját, hogy a magam képében közelükbe nem juthatok, azt meg jól tudod, hogy mi másokat el tudunk varázsolni, magunk formáján azonban változtatni nem tudunk. Azért hívtalak hát ide, oh, Nagy Bűbájos, hogy taníts meg arra, miként lehetek akármilyen madárrá, akármilyen állattá, de még arra is, miként lehetek visszhanggá? Igy bejuthatnék a palotába, a többi aztán az én dolgom.

A Nagy Bűbájos mély gondolatokba merülten nézett maga elé hosszan, sokáig. Aztán végre megszólalt s mondá, amint következik:

– Az anyád kedvéért ezt is megteszem, fiam, bár nem hiszem, hogy túljárnál Mirkó király eszén. Kedves komája ő a tündér királynőnek, már pedig ez többet tud nálad is, nálam is, de még az összes bűbájosoknál is.

– Mindegy, – mondá Bűbájos – ha még annyit tud is a tündér királynő, csak taníts meg engem arra, amire kértelek s meglásd, nem telik el ez az esztendő, itt lesz a királykisasszony ebben a házikóban s fekete kandur képében itt lesz Mirkó király is.

Most már a Nagy Bűbájos nem szólt semmit, csak odament a szoba közepén álló varázs-tükörhöz, azt jó erősen megdörzsölte, aztán halkan, alig hallhatóan belemondta:

– Halljad, halljad, madarak királya! Halljad, halljad, pillangók királynője! Halljad, halljad, Csengővisszhang! Jertek, jertek, én hívlak, a Nagy Bűbájos, senki más!

Egyszerre csak nagy surrogás, burrogás támadt a levegőégben, aztán Nagy Bűbájos kihajolt az ablakon, mindkét kezét hivogatóan tárta kifelé s im, egyszerre berepült az ablakon egy vén sas-madár, fejét alázatosan a Nagy Bűbájos kezére hajtotta, úgy tetszett, meg is csókolta.

– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!

– Most csak pihenj, madarak királya, – mondá a Nagy Bűbájos – mert más vendéget is várok.

S már ki is terjeszté mind a két karját az ablakon s a következő pillanatban belibegett rajta egy arany szárnyú pillangó, leszállott a Nagy Bűbájos vállára s ez is mondá:

– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!

Bűbájos most előlépett a szoba sötétjéből, szépen meghajtotta magát a csodálatos vendégek előtt, a Nagy Bűbájos pedig ismét az ablak felé fordult, mert halk, csöndes suhanást hallott és csakugyan megérkezett a harmadik, az utolsó vendég is, még pedig habfehér ruhában, fiatal leány képében szállott le a magas levegő-égből. Beröppent az ablakon, kacagva ölelte meg a rút Nagy Bűbájost s minden szava, minden kacagása tízszer csendült vissza a szoba faláról. Kacagva mondta ezt is:

– Hívtál, Nagy Bűbájos s ha egy kicsit későn érkeztem, ne haragudj ezért. Tudod, miért késtem? Csengő hangommal egy ifjút csalogattam erdőn-mezőn keresztül magam után, amikor hívó szavadat elhozta hozzám a szellő. Nem akartam szegény fiút ott hagyni, ahová csalogattam, mert sohasem talált volna haza, visszacsalogattam hát hazafelé s ezzel eltelt az idő. Ugy-e, megbocsátasz?

Mosolygott a Nagy Bűbájos s ahogy most mosolygott, mintha nem is lett volna olyan rút az arca. Megcirógatta a Csengővisszhang aranyos, borzas haját, aztán elébe vezette Bűbájost.

– Még mindig a régi, bohó leányka vagy te, – cirókálta-morókálta Csengővisszhangot, – de ez egyszer komoly dologra hívtalak. Üljetek le mind ide körém, hadd mondom el, mit akarok tőletek.

Csengővisszhang egyszerre elkomolyodott, körüljártatta a tekintetét a varázsló szobán, leült a kemence-padkára, letelepedett a madarak királya is, aki egy kegyes szempillantással fogadta a bagoly alázatos köszönését. A pillangók királynője a Csengővisszhang vállára röppent, onnan várta nagy kíváncsian a Nagy Bűbájos parancsát.

– Megigértem az ifjú Bűbájosnak, kezdette beszédét a Nagy Bűbájos, – hogy megtanítom az én tudományomra, miképpen változzon át azzá, amivé átváltozni akar. Adj hát egy tollat a szárnyadból, madarak királya, adj egy pihét, pillangók királynője, te meg Csengővisszhang, adj a nyakadról három gyöngyszemet!

A madarak királya nyomban kicsippentett a szárnyából egy tollat, Bűbájos kezébe nyomta s mondá:

– Ha akármilyen madárrá akarsz lenni, csak vedd elő ezt a tollat, fujj reá s az a madár lesz belőled, amelyikre éppen gondolsz. Amikor megint vissza akarsz változni, csak annyit mondj magadban: az legyek, aki voltam – s abban a pillanatban ismét visszaváltozol emberré!

Most a pillangók királynője röppent le Csengővisszhang válláról Bűbájos kezére, ott a szárnyáról egy kis pihét lesurolt s mondta:

– Ha pillangó akarsz lenni, ezt a pihét dörzsöld meg a két ujjad között s mindjárt pillangóvá változol. S ha megint vissza akarsz változni emberré, dörzsöld össze két szárnyadat s az leszel, aki voltál.

Most felállt Csengővisszhang, bájosan, kedvesen odalebbent Bűbájoshoz, három gyöngyszemet letépett a nyakáról, beletette arany iskátulyába, aztán kacagó hangon, amely minden szót tízszer vert vissza a szobában, mondá:

– Ha visszhang akarsz lenni, dobd fel ezt a három gyöngyszemet a levegő-égbe s olyan leszel, mint én. Tízszer csendül a szavad egymásután. Ha megint Bűbájos akarsz lenni, háromszor fordulj meg magad körül s újra Bűbájos leszel.

Hálásan megköszönte Bűbájos mind a háromnak a kedves ajándékot, aztán a Nagy Bűbájos felé fordult:

– Köszönet tenéked, oh, Nagy Bűbájos, hogy kérésem meghallgattad, hozzám eljövél! Neked köszönhetem majd, ha csakugyan enyém lesz a szép királykisasszony és én hűségesen meghálálom a te jóságodat, ha szükséged lesz én reám.

Nagy Bűbájos felállt, intett a madarak királyának, a pillangók királynőjének, Csengővisszhangnak s ezek mind a hárman nyomban kiröppentek az ablakon. Nagy Bűbájos pedig mondá, amint következik:

– Most én is búcsúzom tőled, fiam. Ime, amit tehettem, megtettem érted, most már a többi a te dolgod.

Ezt mondván, a varázstükörbe lépett, mire az elhomályosodott s a Nagy Bűbájos eltünt nyomtalan.

Bűbájos a tükröt gondosan elzárta a szekrényébe, aztán végigterült az ágyán s mély álomba merült.

Mélységes csend borult a házikóra, mélységes csend borult a kertre is, csak a két öreg bagoly beszélgetett csendesen, igen csendesen a jegenyefán.

– Uhu, huhu, – huhogott az öreg bagoly – most még többet tud a gazdánk, mint ennekelőtte tudott.

– Uhu, huhu, – huhogott a másik – most már bizonyosan övé lesz a szép királykisasszony.

Közben elővánszorgott a hold a fellegek mögül, lepislantott a kertbe, s kövér arca, mintha még kövérebb lett volna, egészen neki gömbölyödött. Úgy látszott, mosolygott a két bagoly beszélgetésén, aztán tovább ment, mendegélt, folytatta útját szépen, csendesen.