Mirkó Király éS a Bűbájos

Mirkó király és a Bűbájos.

Hét ország ura volt Mirkó király, minden országban hét palotája, minden palotának hetvenhét ablaka, minden palota pincéjében temérdek kincs, arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakövek s még sem vala boldog, mert nem volt gyermeke. Bú volt éjjele, bú volt nappala, neki is, a királynénak is, reménytelenül néztek a jövendőbe, mert mindaketten öregek voltak s emésztette szivüket a gondolat, hogy haláluk után szerte züllik mind a hét ország. A királynét alig látta emberi szem, ki nem mozdult a palotából, Mirkó király is ritkán mutatkozott népe közt, rendszerint az erdőben bolyongott. Ha itt-ott vadat látott, fel-felhuzta ijját, de aztán erőtlenül hullott le a keze, nem bántotta az életét.

Történt egyszer, hogy reggeltől alkonyatig bolyongott az erdőben s amikor hazafelé indult, egyszerre csak nem találta az utat, csudálatosan megváltoztak a fák, nem ismert rájuk, egészen más képe volt az erdőnek, mint azelőtt.

– Mi ez, mi történt? – álmélkodott a király. – Varázsló műve ez, senki másé!

És csakugyan, amint tovább törtetett a nagy sűrűségben, mind más és más képe lett az erdőnek, teljesen ismeretlen, előtte idegen. Bármerre fordult, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt idegen, soha nem látott erdő vette körül. Szinte lefordult a lováról, annyira elerőtlenedett az éhségtől s a szüntelen ide-oda bolyongástól, végre is leszállott a lóról, s leheveredett egy fa alá. De egész éjszaka nem hunyta le a szemét, mind a csudálatos változáson tünődött s kétségbeesetten gondolt arra, hogy nyomorultan kell elpusztulnia.

Amint világosodott, újra felült lovára, tovább bolyongott az ismeretlen erdőben, bele-belefujt a kürtjébe, bele-belekiáltott az erdőbe, de sem a kürtszónak, sem az ő kiáltásának visszhangja nem támadt, s szegény öreg király kétségbeesetten, reményevesztetten bolyongott tovább. Lassan-lassan leszállt a nap, esteledett, alkonyodott, ráborult a sötét éjszaka s ismét az erdőben kellett hálnia, de csak fetrengett a földön, álom nem jött a szemére.

– Az, az, – tépelődött magában, – varázsló műve ez, senki másé. Csak varázsló változtathatta ismeretlenné a jól ismert erdőt. Itt kell pusztulnom, nincs, aki innen kivezessen!

Aztán egyszerre hangosan felkiáltott:

– Oh, csak jönne valaki, vezetne ki innét, olyat nem kivánhatna tőlem, hogy kivánságát ne teljesítsem!

Abban a pillanatban különös teremtés termett előtte, oly hirtelen, hogy azt sem tudhatta a király, földből bukkant-e elő, vagy égből szállott alá. Az arca valósággal ijesztő volt, annyira ijesztő, hogy a király önkéntelen a nyilához kapott, de ez a különös arcú ember hirtelen megragadta a karját, s erőtlenül lehanyatlott kezéből nyomban földre hullott a nyíl. Amilyen ijesztő volt az arca ennek az embernek, olyan szép volt a szeme: ragyogó fekete, csillogott, villogott, meszire világított. Hosszú rőt haja vállát verte, bizony ez sem volt szép, de szemének szépsége feledtette arcának rútságát, hajának rőtségét. Ez a különös ember, amint a király kezéből kihullott a nyil, mondá, amint következik:

– Hallottam, amit mondtál: minden kivánságát teljesíted annak, aki téged kivezet ebből az erdőből. Hát én kivezetlek, csak ülj fel a lovadra.

Valósággal zengett a hangja ennek a csudálatos embernek. Valóban, csudálatos dolog, hogy amilyen csunya volt az arca, olyan szép volt nemcsak a szeme, de a hangja is.

– De hát ki vagy te? – kérdezte a király – hogy meghallottad a szavamat, pedig én csak alig sóhajtottam el s téged nem is láttalak?

– Ne törődj te azzal, hogy ki vagyok, azzal se, hogyan kerültem ide. Egy bizonyos, hogy ebből az erdőből rajtam kivül senki ki nem vezethet téged. Hogy aztán mit kivánok ezért, azt majd akkor mondom meg, ha körülnéztem a palotádban.

Ej, hogy felvidult az öreg király szive! Egészen megfiatalodott, csakugy felpattant a lovára, s mondá a csudálatos embernek:

– Amit mondtam, megmondtam, szavamat meg nem másítom. Amint hazaérünk, nem lehet olyan kivánságod, hogy én azt ne teljesítsem. De most aztán gyerünk, vezess, mert már két napja bolyongok az erdőben.

Amint a király nyeregbe pattant, a csudálatos ember megragadta a paripa zabláját, aztán csak körülnézett ragyogó, szép szemével az erdőben, s ím, halljatok csudát, széles út nyilott az erdőben, szabadon vágtatott a király s vágtatott vele a csudálatos ember is, aki úgy szaladt a vágtató ló mellett, hogy lába sem érte a földet, s egyszerre csak kint voltak az erdőből. Azt hitte a király, álmodik, oly hirtelen háta mögé került az erdő. Ime, már látszott is a város. Látszott a királyi palota, de hajh, a királyi palotán rengeteg fekete zászló s fekete zászlók között piros zászlók lobogtak!

– Oh, jaj, mi ez? – kiáltott a király. – A fekete zászló gyászt jelent, a piros zászló nagy örömet. Talán meghalt a királyné, az én trónusomra pedig más valaki ült, amig én az erdőben bolyongtam!

Megsarkantyuzta lovát, repült a ló szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s egy szempillantás mulva ott voltak a palota kapuja előtt. Lelkendezve szaladtak elébe az őrök, de még szóhoz sem juthattak, rájuk kiabált a király:

– Mit jelentenek a fekete zászlók?

– Azt jelentik, felséges királyom, – felelte az őrök elseje, – hogy a felséges királyné gyászba borult, mert azt hitte, hogy felségeddel nagy szerencsétlenség történt az erdőben.

– És mit jelentenek a piros zászlók? Trónusomba ült talán valaki?

– Nem, felséges királyom! Örvendjen a szived, mert amíg távol voltál, a királynét egy aranyhajú leány-gyermekkel ajándékozta meg az Isten!

De azt emberi szó nem tudja kimondani, mily nagy volt a király öröme! Leugrott a lóról, szaladva szaladt a palotába, egyenesen a királyné szobájába s hát csakugyan ott feküdt egy aranyhajú, kékszemű kis lány az arany bölcsőben, ringatta-rengette a dajkája, szép csendesen dalolt hozzája. De még ki sem örvendezte magát jól a király, belépett egy inas s jelenté:

– Felséges királyom, hivatja az az ember, aki az erdőből hazavezette.

Nosza, sietett ki a király nagy örömmel s kérdezte a csudálatos embert:

– Nos, te jó ember, mi a kivánságod? Nagyot kivánj, mert jó kedvemben találsz. Amiért annyit imádkoztam a királynéval együtt, teljesíté Isten e kivánságunkat: gyermekkel áldott meg. Figyelj ide. Hét országom minden palotája tele van ezüsttel, arannyal, gyémánttal. Hét országom hetvenhét istállója tele aranyszőrű paripákkal. Kivánhatsz bármennyi aranyat, gyémántot, drágaköveket; kivánhatsz akár ezer aranyszőrű paripát, – mind a tied. Kivánhatod azt is, hogy országot adjak: hét országom van, adhatok belőle!

Mondta a csudálatos ember és különösen mosolygott:

– Nem kell nekem, király, sem kincs, sem aranyszőrű paripa, sem ország, kell nekem a leányod, az, aki most született. Ő volt az én kivánságom, amikor kivezettetek az erdőből, mert amit te nem tudtál, tudtam én, hogy amig az erdőben bolyongtál, aranyhajú leánykával ajándékozott meg az Isten.

Szörnyen megdöbbent a király e váratlan kivánságra, aztán összeszedte magát s mondá:

– Amikor én mindent igértem neked, nem tudtam, hogy leánnyal ajándékozott meg az Isten, mert inkább ott pusztulok abban az átkozott erdőben, semhogy mindent igérjek neked. Látom, hogy ördög vagy te is, nem ember, már pedig amit ördögnek igér az ember, azt nem kell megtartania.

– Ohó, – kacagott gúnyosan a rőthajú ember, – nem addig a’, király! Hát csak ennyit ér a királyok szava? Nos, tudd meg, hogy nem ördöggel állasz szemben, hanem Bűbájossal, aki mindent tud előre; aki megtartja, ha igér valamit, de el is veszi, ha nem adják neki, amit igértek. Hát csak neveld fel a leányodat, király, szépen, gondosan, mert eljövök érte, bizony mondom neked. Ha hét ország minden katonájával körülzáratod is a palotádat, akkor is viszem a leányodat, mert ő az enyém!

Ezt mondván, hirtelen sötétség borult a palotára, s mire kivilágosodott, hire-nyoma sem volt Bűbájosnak. A király megdöbbenve nézett körül: most már tisztán látta, hogy csakugyan varázslóval van dolga s kétségbeesetten gondolt arra az időre, amikor ez a varázsló majd jelentkezik a király-kisasszonyért!

Lám, lám, megvolna a nagy boldogság, felvidult az öreg királyné szive, örvendezett az udvari nép, örvendezett hét országnak minden népe, mert szerették a jó öreg királyt, de hajh! szegény Mirkó király napról-napra szomorubb lett, többé senki sem látta az ő mosolygását s hiába faggatták, hiába kutatták szomorusága okát, rendszerint egy könnycsepp gördült ki a szeméből; ez volt a felelet. A királynénak sem árulta el a rettenetes titkot, csak sejtette a királyné is, sejtették az udvari népek is, hogy a leánya miatt búsul a király, mert, amint a királykisasszony növendék leánnyá serdült, úgy őriztette, akárcsak egy rabot. Még a szobájában sem maradhatott soha még egy pillanatig sem egyedül, s ha nagy ritkán lemehetett a kertbe sétálni, huszonnégy belső leány vette körül, s ez a huszonnégy leány úgy volt összeválogatva, hogy csudálatosan hasonlitottak a királykisasszonyhoz s mind a huszonnégynek a királykisasszonyéval egyforma ruhája volt, hogyha tán Bűbájos eljönne érte, ne tudja, hogy melyik a királykisasszony. A palota kapuja előtt, ahol eddig csak két istrázsa állott, most állott tizenkettő, a palota minden szobájának ajtaja előtt pedig két istrázsa állott éjjel-nappal. S emellett sűrű vasrács volt a királykisasszony szobájának ablakán. Hiába könyörgött, hiába rimánkodott a királykisasszony, hiába hizelkedett, hiába cirókálta-morókálta édesapja arcát, nem engedte meg, hogy csak egyetlenegyszer is elhagyja a palotát s a kertet. Bizony, bizony, szomorú, igen szomorú volt a királykisasszony élete. De még ennél is szomorúbb volt Mirkó királyé, mert hiszen csak ő tudta egyedül, hogy mily nagy veszedelem fenyegeti egyetlen leányát. A nagy bánat megfehérítette haját, megfehérítette övig érő szakállát, alig-alig törődött az ország dolgával, nem találta helyét otthon s mintha valami jót remélt volna attól, ujra meg ujra ellátogatott abba az erdőbe, hol egyszer eltévedt, hátha találkozik Bűbájossal, s megesik a szíve az ő nagy bánatán. Már esztendők multak el, hogy csak vitte magával a nyilát, de ha még annyi vadat látott is, soha egyre sem lőtt. Egy nap azonban, mit gondolt, mit nem, amint megpillantott a ciheresben egy kicsi fekete medvebocsot, nyomban célbavette, surrant a nyílvessző, szügybe találta a vadat, amely különös éles visítással terült el a földön. Nosza, gyorsan odasietett a király, hogy felvegye a „medvebocsot“ s hát, Uram, Teremtőm, mit látnak szemei! Nem medvebocs volt az, amit meglőtt, hanem egy csunya, éktelen csunya, fekete kandur! Szörnyű haragra lobbant a király, belerugott a macskába, aztán felpattant a lovára, indult hazafelé. De alig tett néhány lépést, egyszerre csak, honnét, honnan nem, égből-e, földből-e, Isten tudja, honnét, előtte termett Bűbájos, megragadta a ló kantárját:

– Ohó, király uram, – kiáltott dühösen Bűbájos – az igéretedet nem akarod megtartani, úgy-e, de az én kedves macskámat meglövöd? Hát ezért szörnyen meglakolsz, király!

Rettenetesen megdöbbent Mirkó király, jó sokáig elakadt a szava, nagy nehezen nyögte ki végre:

– No, no, ne haragudj. Azt hittem, hogy medvebocsra lövök, királyi szavamra mondom, hogy nem lövöm le, ha tudom, hogy a te macskád.

– Ha-ha-ha! – kacagott hangosan Bűbájos – királyi szavadra mondod! Ismerem már a te királyi szavadat! Hiszen, szépen beszélni, azt tudsz, ha bajba kerülsz, de én már nem adok a te szép szavaidra; én már nem hiszek benned. Hiába vagy te hét ország királya, hétszer hazug király vagy te! De elég volt a hazudozásból, most már megyek veled, s viszem a leányodat. Tudd meg, hogy amióta növendék leánnyá serdült, minden nap láttam őt, valahányszor a kertben sétálgatott. Hiába vettétek körül hozzá hasonlatos huszonnégy leánnyal, hiába öltözött az a huszonnégy leány a királykisasszonyhoz hasonló ruhába: ezer leány szépsége közül is kiragyogott volna az ő csudálatos szépsége. Nézz meg jól, király! Rőt a hajam, rút az arcom, de mindent látó az én ragyogó szemem. Engem megcsalni nem lehet. Gyerünk, gyerünk!

Oh, a szegény öreg király, hét országának a legutolsó embere is megsajnálta volna, ha most látja. Egész testében reszketett, mint a nyárfalevél. Fehér lett az arca, mint a haja, meg a szakálla, hebegve, alig érthetően mondta:

– Hallgass reám, te Bűbájos. A feleségem s a leányom semmit sem tudnak arról, amit igértem egykor neked. Senki sem ismeri az én emésztő titkomat, feleségemnek, leányomnak megszakadna a szivük, ha megtudnák, hogy te számot tartasz az én gyönyörű, az én egyetlenegy leányomra. Ismét mondom neked, hogy, amikor mindent igértem, nem tudtam, hogy leánnyal áldott meg az Isten. S ismét mondom azt is, hogy én a magam jószántából soha nem adom neked a leányomat. Őriztetem, megvédelmezem a leányomat ellened s ha ezerszer Bűbájos vagy is, az én leányom nem lesz a tiéd soha!

Bűbájos arca valósággal eltorzult a haragtól: most volt még csak igazán szörnyű ez az arc. Ragyogó szeme csakúgy szórta a villámokat, égnek borzadt rőt haja, s mondá, amint következik:

– Őrizheted, védheted, föld alá is elrejtheted. Szeretem a leányodat s ő az egyetlen, aki megválthatja az én szomorú, magányos életemet. Tudd meg, király, hiába a hét országod, hiába a megszámlálhatatlan sok katonád, enyém lesz a leányod, senki másé.

Ezt mondván, eleresztette a ló zabláját, felvette a csunya fekete macskát, eltünt vele a rengeteg erdő sűrűjében, a király meg hosszan nézett utána, aztán nagy búsan elindult hazafelé. Ragyogott Isten áldott napja felette, mégis úgy tetszett neki, nehéz, fekete felleg borítja az eget. Vagy volt eddig bú éjjele s nappala vagy nem, mostantól kezdve csakugyan az lett. Most már az erdőbe sem mert menni, vadászattal sem űzhette el az ő nagy bánatát, félt, hogy találkozik Bűbájossal. Fel s alá járt-kelt a szobában, és senkinek sem volt szabad belépnie hozzá. Rettenetes volt a nappal, hát még az éjszaka, de a nappalok még csak elteltek valahogy, ha szüntelen töprenkedésben is, oh, de azok a rettenetes éjszakák, amikor nem mert elindulni, mert, amint elaludt, jött a szörnyű álom, a félelmetes álom! Alig hunyta le a szemét, alig szenderült álomba, az ágya végén megjelent a fekete macska, amelyet lelőtt az erdőben, a száját rátátotta, hófehér fogait vicsorgatta, csattogtatta, aztán nyávogó, de mégis emberinek tetsző hangon mind ezt nyávogta: Szeretnél aludni, ugy-e, te gonosz lelkű király? Hát csak aludj, ha tudsz, ne félj, itt vagyok én s vigyázok reád, tőlem nem szabadulsz meg soha, minden éjjel megjelenek néked. Mi a kivánságod? Összeborzoljam szép fehér szakálladat? Bebujjak-e melegedni s téged is melegiteni selyem paplanod alá?

Szegény öreg király, valahányszor ezt az álmot látta, és minden éjjel látta, rémülten ijedt fel, tágra meredt szemmel nézett körül, s ha virradatkor riadt is fel, akkor is ott vélte látni a fekete macskát, s csak akkor tünt el az, amikor reszkető kezével bátortalanul feléje nyult s nyöszörögve hebegte:

– Sicc el, gonosz macska, sicc el!

Mind az inasokat bekiabálta, tűvé tették a szobát, tűvé tették az egész palotát, annak minden zeg-zugát, mind hiába, hire-nyoma sem volt a fekete macskának. Aztán visszafeküdt az ágyába, ivott az altató folyadékból, ujra elszenderült, de a reggeli álom is, amely egykor, régen a legédesebb volt, szörnyü volt most, mert alighogy elszenderült, nyomban megjelent a macska az ágya végén. Hófehér fogait vicsorgatta-csattogtatta, aztán nyávogó, de mégis emberi hangnak tetsző hangon újra ezt nyávogta:

– Szeretnél aludni, úgy-e, gonoszlelkű király? Hát csak aludj, ha tudsz. Ne félj, itt vagyok én, vigyázok reád, tőlem nem szabadulsz meg soha; minden éjjen megjelenek néked. Mi a kivánságod? Összeborzoljam szép fehér szakálladat? Bebujjak melegedni, s téged is melegitselek a selyem paplanod alatt?

Mindég és mindég ez volt az álom, ezt nyávogta a fekete macska. Szegény király már le sem mert feküdni az ágyába, a trónusán virrasztotta át az éjszakát. Két katona őrizte az álmát, ha el-elszenderült, együtt kergették a láthatatlan fekete macskát, amely nyomban eltünt, amint szemét felnyitotta.

Hát a királyné s a királykisasszony mit csinált ezalatt? Ők bizony szegények sírva jártak-keltek a palotában, nem tudták mitévők legyenek. Összehivatták a világ minden híres doktorát, azok tanakodtak éjjel-nappal, egyik egyet mondott, másik mást mondott, de hiába okoskodtak, hiába törték a fejüket, semmi okosat ki nem eszeltek; a fekete macska minden éjjel megjelent Mirkó királynak, a szegény öreg király úgy lesoványodott, úgy legyengült, úgy reszketett, hogy már csak árnyéka volt az egykori daliás királynak. És a gyönyörű királykisasszony? Oh, szegényke, aki látta, megsajnálta. Most már a kertbe sem volt szabad kijárnia, mindig és mindig szobában, éjjel-nappal, szakadatlan! Rózsapiros arca lehaloványodott, aztán megfehéredett, mint a fehérített vászon. Sűrű vasrács volt az ablakán, még ki sem hajolhatott rajta, egy pillanatra sem hagyták el a belső leányok, szüntelen őrizték, minden lépését szemmel tartották, s egyebet sem hallott, mint az ajtaja előtt fel s alá sétáló strázsák lépteinek zaját. Eddig legalább nem félt, de most már félni kezdett, csak azt nem tudta, hogy mitől. Mindent összevisszagondolt, vajjon miért őrizteti őt az édesapja, kitől féltheti? Hiába faggatta a belső leányzókat, hiszen ezek épp oly kevéssé tudták, mint ő, hogy kitől félti őt az apja. Ám, valahányszor hangos szót hallott künn, ha zaj, lárma hallatszott messziről, összerezzent, mert lassan-lassan mégis arra gondolt, hogy hátha el akarják rabolni. Végre is mi más miatt őriztetné az apja? Nem volt más barátja, csupán a kertből felszálló pillangók és méhecskék, azok be-beszálltak az ablakon, röpködtek, zümmögtek körülötte, hireket a világból, s halk zümmögésükkel édes álomba ringatták szegényt.

Egyszer eljött hozzá látogatóba a Méz király is, akinek a méhek és a pillangók elmesélték, hogy micsoda gyönyörüséges szép leányhoz járnak ők látogatóba mindennap. Bizony, csunya, potrohos és fura alak volt ez a Méz király, de a királykisasszony mégis örömmel fogadta, mert volt valaki, akivel el-elbeszélgessen. Az első látogatást követte a második, a harmadik, mert a Méz király nem tudott betelni a királykisasszony szépségével. Amikor aztán sűrűbb lett a látogatása, a királykisasszony nekibátorodott s megkérdezte tőle:

– Ugyan bizony, mondd meg nekem, nem hallottál-e arról, hogy miért olyan szomorú szüntelen az én édesapám, és miért tart engem örökös rabságban?

A Méz király nem válaszolt nyomban, láthatóan megzavarodott a királykisasszony kérésére, jó sokáig gondolkozott, aztán igy válaszolt:

– Tudom, szép királykisasszony, hogy miért szomorú a te édesapád, azt is tudom, miért tart téged örökös rabságban, de nem merem elmondani, mert félek a Bűbájos bosszujától.

– A Bűbájos bosszujától? csodálkozott a királykisasszony. – Most hallom először ezt a nevet. Ki ez a Bűbájos? S miért félsz te tőle?

– Nagy a Bűbájos hatalma, – mondá a Méz király alig hallhatóan, s félve nézett körül, hogy véletlenül nincs-e közelben. – Igen, nagy az ő hatalma, a te édesatyád is az ő betege. Ennél többet azonban nem mondhatok. Most távozom, Isten veled, szép királykisasszony!

Elrepült a Méz király, a királykisasszony hosszan, sokáig nézett utána, aztán fejét lecsüggesztette, búsan nézett maga elé: most már tudta, miért senyved ő szomorú rabságban, Bűbájostól féltik, Bűbájos az, aki őt el akarja rabolni.

– Bűbájos! – röppent ki önkéntelenül ajkán e szó. S im, alig röppent ki e szó ajakán, egyszerre csak nehéz fekete felleg sötétíté el az ablakot, s ebből a sötét fekete fellegből kivált Bűbájos, ott lebegett az ablak előtt, gazdag, aranyhimzésű ruhában. Rőt haja lobogott a szélben, szeme csillogott-villogott, az arca is most mosolygós volt, a szeme szelíden tekintett a királykisasszonyra, s mély zengő hangon mondá:

– Szép királykisasszony, hivtál, itt vagyok!

Rémülten hátrált a királykisasszony, segítségért akart kiabálni, de elakadt a hangja, szó nem jött ajakára, csak nézte, nézte, hosszan nézte ezt a rút és mégis jóságos arcot. Aztán ujra megszólalt Bűbájos:

– Oh, ne félj tőlem, szép királykisasszony! Bűbájos vagyok én, a te vőlegényed, s hivásodra eljöttem te érted!

– Az én vőlegényem? – kiáltott rémülten a királykisasszony – te az én vőlegényem?!

Magánkivül kiabált, aztán szaladgált össze-vissza a szobában, leakasztotta a szegről aranycsapós ostorát, s a rácson keresztül szemközt sujtotta Bűbájost.

– Takarodj innen, te csúfok csúfja te! Inkább meghalok, semhogy a tied legyek!

S ismét sujtásra emelte ostorát. De, amint a kezét ütésre emelte, Bűbájos belecsongolyodott a sötét fellegbe, belerejtette a rideg visszautasítástól eltorzult arcát, szeméből hullott a könny, végigcsurgott megsebzett arcán, s eltünt nyomtalan. Mire a szobába becsődültek az őrök s a belső leányok, a nap ismét bemosolygott az ablakon, mert a fekete felhővel úgy eltünt Bűbájos, mintha föld nyelte volna el.