A Hold-paripa

A hold-paripa.

Egyszer volt, egyszer nem volt, hazugság a földön sok volt, volt abban az időben egy pádisá. Hogy-hogy nem, elég abból annyi, hogy keresett és talált is egy – bolhát. Akkori időben még nem tudták, hogy mi az a bolha.

Hívja a pádisá a laláját, nézik nézegetik, hogy miféle állat és hogy vajjon mivel táplálkozik. Talán bizony ember vérrel. Leölnek mindennap egy-egy állatot, annak a vérével kezdik táplálgatni és addig nő a bolha, míg macskányivá nem nőtte ki magát. Fogják aztán, megnyúzzák, a bőrét kiakasztják a palota kapujára és kihirdetik, hogy a ki meg tudja mondani, hogy miféle állatnak a bőre, a pádisá lányát kapja feleségül. Egyetlen gyereke volt a szultán-lány az apjának.

Összegyül a sok nép, nézik a bőrt, nézik, egy se akadt, a ki tudta volna. Addig jár a híre a bőrnek, hogy egy dev is megtalálta hallani, ezek pedig már ismerték a bolhát. «Éppen kapóra jön – gondolja magában – három napja, hogy nem ettem, legalább jóllakom a lánynyal.» Oda megy a pádisához, megmondja a bőr nevét és kéri mindjárt a lányt.

«Óh jaj – sopánkodik a pádisá – hogy adjam én ennek a devnek egyetlen egy lányomat.» Igér a lánya helyett rabszolgát a mennyit csak kiván, de mind hiába, szultán-lányra vásik a dev foga. Hivatja erre a pádisá a lányát, mondja neki, hogy készüljön az útra, egy devhez juttatta a kiszmete (sorsa). Hiába a sok sírás-rívás, felöltöztetik a lányt, a dev meg előre megy, hogy az úton majd bevárja és átveszi.

Volt a pádisának egy lova, víz helyett rózsaolajjal itatták, és abrak gyanánt mazsolával etették. Hold-paripa (Kámer-táj) volt a neve. Ezen a paripán akart a szultán-kisasszony a devhez menni, ráültetik, lovasokat adnak melléje és úgy viszik a dev tanyájához. A mint közel érnek a devhez, a lovasok visszatérnek, a lányt meg ott hagyják a paripán. Elkezd a lány fohászkodni, Állához könyörögni, hogy mentse meg az ördög fajzatjától.

Egyszerre csak megszólal a hold-paripa: «Óh szultánom, ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen, fogózkodj meg sörényemben.» Alighogy behunyja a szemeit, felszáll a ló, repül vele és a mint megint kinyitja a szemeit, ott van tenger közepében, szép palota szép kertjében. Boszankodik a dev a lány eltüntén, de «majd kézre kerítelek én» mormogja magában, és kullog hazafelé.

Közel a szigethez egy királyfi csónakázott a lalájával. Meglátja a tenger tükrén, a mint visszaverődött rajta a paripa aranyszőre, és mondja a lalájának, hogy talán valaki ment a palotájába, megy ő, megnézi. Kiszáll a csónakból és belép a palota kertjébe. Megpillantja ott a hold szépségű szultán-lányt és bármennyire takargatta is arczát a fátyollal, nem rejthette el a szépségét.

«Ej peri – mondja a királyfi – ne ijedj meg én tőlem, nem vagyok én ellenséged.»

«Szegény szultán-leány vagyok, emberszülött és nem peri,» mondja a lány és elmondja a királyfinak, hogy mi történt vele, hogyan szabadúlt meg a devtől.

Mondja aztán a királyfi, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Neki is pádisá az apja, országuk itt a szomszédban, ha akarja, oda viszi és Álláh parancsából feleségül veszi. Mennek valamennyien a pádisához, elmondja a királyfi a lány esetét és a vége lakodalom, negyven napi vigadalom.

Egyre tart a boldogságuk, senki a ki háborítná. Egyszer azonban háboruba keveredik a pádisá a szomszéd országgal, és mert az akkori pádisák magok is hadakoztak a csatában, készülődni kezdett ő is az utra. Neszét veszi ennek a királyfi és oda megy az apjához, hogy ő akar a csatába menni. Nem áll rá a pádisá és mondja a fiának: «Fiatal vagy, feleséged is van, nem hagyhatod oda.» De addig beszél, addig rimánkodik a fiu, míg otthon marad a pádisá és a királyfi indul hadviselni.

Legelébb is a dev tudta meg, hogy háboruban a királyfi, és azt is megtudta, hogy mi alatt oda volt, két gyereke, egy fia meg egy lánya lett a királyfi feleségének. Tatárok jöttek mentek a levelekkel, a pádisától a királyfihoz, a királyfitól a pádisához.

Ép akkor költözködött arra a vidékre a dev, a mikor irja a pádisá a fiának, hogy két gyereke lett a feleségének. Látja a dev a levélhordó tatárokat, és egy-egy kávéra behívja őket a házába. Nem mertek neki nem-et mondani, és addig tartja őket a dev hol szóval, hol kávéval, míg rájok esteledett. Sietnének a tatárok a levéllel, de nem engedi a dev, hogy éjnek idejében útnak induljanak, jobb lesz ha a reggelt bevárják. Mit tegyenek a tatárok, lefeküsznek.

Éjfél tájban veszi a dev a tarisznyájukat, kotorász benne és megtalálja a pádisá levelét. Veszi, hamarosan eltépi és azt írja helyette: «Két kutyakölyke lett a feleségednek, eldobjuk-e avagy megtartsuk, a mig visszakerülsz?» Reggel felkelnek a tatárok, veszik a tarisznyát és mennek egyenesen a királyfi táborába. Átadják a levelet, a mint olvassa, azt felel vissza: «Sáh apám, a feleségem két kutyakölykét ne pusztítsd el, tápláld őket, míg visszatérek.» Azzal indulnak ismét vissza a tatárok.

Utközben megint behivja őket a dev egy kávéra, és ott marasztja őket másnap reggelig. Felbontja a királyfi levelét, eltépi és ilyet ír helyette: «Sáh apám, vedd a feleségemet meg a két gyerekét, dobd ki a hegyek közzé, ott hadd pusztuljanak el. A hold-paripát pedig egy ezer mázsás lánczczal kössétek meg.»

Veszi másnap a két tatár a levelet és átadják a pádisának. Meglátta a királyfi felesége a tatárokat és nagy örömmel szalad a pádisához, hogy mutassa meg neki az ura levelét. Nem merte a pádisá megmutatni, eltagadta, hogy nem hoztak a tatárok semmit. «Hogy ne hoztak volna – mondja az asszony – a saját szememmel láttam a levelet. Talán baja van a királyfinak, és azt titkolod előttem?»

E közben megpillantotta a pádisá térde alatt a levél csücskét, kirántja onnan, és elolvassa, hogy mi van benne. Keserves sírásra fakad a szegény asszony, és hiába vigasztalja, hiába tartja vissza a pádisá, nem marad ő egy pilanatig se a házban. Veszi két kis gyermekét, és adsza kezed, város keze, neki a nagy világnak.

Megy a szegény asszony egy nap, két nap, egy hét, két hét, se étele éhségének, se ágya fáradt testének. Kifogy a teje, nem szoptathatja gyerekeit, és úgy elfárad a járástól, hogy egy lépést se tehetett tovább. «Óh Uram teremtőm – könyörög a szegény asszony – tartsd meg a gyerekeim, azok ne halljanak éhen.» És a mint ott ül a gyerekeivel, íme víz bugyog fel a földből, liszt száll alá az egekből. Veszi a lisztet meg a vizet, tésztát gyúr belőle és úgy eteti a gyerekeit.

Megtudta e közben a dev az asszony sorsát, indul, hogy felkeresse és gyerekeivel együtt elpusztítsa. Meglátja a királyfi felesége a devet és rémületes ijedtében, kezdi kiáltani: «Siess Kámer-tájom, mert meghalok.» Meghallja a messze földön levő táltos, egyet ráz az ezer mázsás lánczon, de nem tudja ketté szakítani.

Még jobban közeledik a dev, nagyobbodik az asszony rémülete. Két gyereke két karjában, úgy kiáltozza a paripát nagy kétségbeesésében. Még nagyobbat rázkódik a lekötött hold-ló, nem szakíthatja ketté a rengeteg vasat. Már-már egész közelében a dev, és utolsót sikolt az asszony, a hogy csak tüdeje birta. Összeszedi Kámer-táj a meglevő erejét, ketté tépi az ezer mázsás vasat, ott terem az asszony mellett és «Óh szultánom ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen fogózkodj meg sörényemben,» mesze földön, tengeren túl vannak. A dev ismét éhesen kullogott vissza.

A maga országába vitte a hold-paripa az asszonyt. Érzi a táltos, hogy ütött az utolsó órája és mondja az asszonynak, hogy nem sokára meg fog halni. Kéri a királyfi felesége, hogy ne hagyja itt egymagára két kicsinyke magzatjával, ki védi meg őket a dev elől. «Ne félj – vigasztalja a paripa – nem lesz itten bántódásod. Ha majd meghaltam, vágd le a fejem és dugd ide a földbe. A hasamat vágd fel és a belem egyik végét az egyik fülemhez kösd, a másik végével kerüld meg ezt a hegyet és úgy kösd a másik fülemhez. Ha mindezzel elkészültél, gyerekeiddel együtt feküdj bele a gyomromba.» Ezzel összerogyott a táltos és meghalt.

Veszi a lány, levágja a fejét és beássa a földbe. Aztán a hasát vágja fel, a béle két végével egy nagy háznyi területet vesz körül és gyerekeivel belefekszik a ló gyomrába, elalszik. A mint felébred, olyan szép palotában látja magát, hogy se az apjánál olyat, se az uránál. Szép ágyban fekszik, és alighogy felkél belőle, hozza a sok szolga a vizet, az egyik füröszti, a másik törölgeti, a harmadik öltözteti; csupa arany, a merre néz, csupa arany, a mit megfog. Két gyereke arany-bölcsőben fekszik, dajkák állják körül, dallal altatják el, és dallal csitítgatják. Étel idejében hozzák a sok tálat, az egyik arany, a másik ezüst, tele a szebbnél szebb étellel. Álomnak hinné az egészet, de ím napok múlnak, hetek múlnak, a hetekből hónap válik, hónapokból esztendő lesz.

Befejezte ezalatt a királyfi a háboruját és a mint nagysietve haza indul, nem leli a feleségét. Kérdi az apjától, hogy hol az asszony meg a két állat-gyereke, a mit távollétében szült. Csak elbámul a pádisá ezen a különös beszéden. Szabjuk rövidebbre a dolgot, előveszik a leveleket, hivatják a tatárokat, hát biz ők megtudják a dev gonoszságát. Nincs nyugta a királyfinak, és lalájával egyetemben, felesége keresésére indul.

Mennek, mennek, folyvást mennek, hat hónapja hogy haladnak, sehol sincsen pihenésök, hegyen-völgyön megnyugvásuk. Elérkeznek egy nap egy hegy aljához, hát látszik onnan a hold-paripa palotája. Nem birja tovább a királyfi a járást és azt mondja a lalájának: «Menj abba a palotába, egy darabka kenyeret meg vizet kérj, hogy folytathassuk az utunkat.»

Megy a lala a palota felé, és a mint elérkezik a kapuhoz, két kis gyerek fogadja, behívják a palotába, hogy pihenje ki magát nálok. Bemegy, de olyan szép a szoba pádimentoma, hogy alig mer rálépni. Nógatják a gyerekek, hogy sose tartózkodjék, oda ültetik a kerevet főre és hozzák neki a sok ételt, italt.

Szabadkozik a lala, hogy egy elfáradt fia van künn a palota előtt, előbb annak szeretne valami enni valót vinni. «Óh dervis apó – kérik a gyerekek – elébb csak te lakjál jól, aztán majd vihetsz a fiadnak is.» Nem nagyon kéreti magát a lala, eszik, iszik, megkávézik, csibukozik és mi alatt visszakészül a királyfihoz, elbeszélik a gyerekek az anyjuknak. Kinéz az asszony az ablakból, hát megismeri a királyfi urát. Maga válogatja össze az ételt, szép arany edényekbe rakja, úgy küldi a lalával az urához.

Csak elbámul a királyfi a sok arany, ezüst meg a szép étel láttára. Leemeli a tálakról a fedőt, a földre teszi, hát mintha csak lába kelne, visszagurul a palotába. Megeszi a tálból az ételt, a tál is visszagurul; és a mint sorba eszi a tál ételeket, megannyija visszagurul. Jön aztán a palotából egy cseléd és kávéra hívja az utasokat.

Veszi e közben az asszony a két gyerekét, egy-egy falovat csinál nekik és kiállítja őket a kapu elibe, hogy fogadják a vendégeket. «Ha majd eljön a dervis a fiával – mondja nekik az anyjok – vezessétek be ebbe meg ebbe a szobába.» Jön a dervis a fiával, és a két falovas kis gyerek szelámmal (köszöntéssel) fogadja őket, bevezetik egy szobába.

Az asszony megint elővesz nehány tál ételt és azt mondja a két gyerekének: «Menjetek, vigyétek a vendégeknek és kináljátok meg vele. Ha majd titeket is oda szólítanak, mondjátok, hogy ti már jóllaktatok, de a lovatok az talán éhes, és támaszszátok oda a két falovat az asztalhoz. Azok majd azt mondják, hogy egy fadarab hogy ehetik az ételből? Ti meg ezt feleljétek rá,» és ezzel oda sug valamit a gyerekek fülébe.

Úgy tesz a két gyerek, a hogy anyjok parancsolta. Köszönnek a dervisnek meg a fiának, beviszik őket a palota egy szobájába, és kinálják az étellel. Olyan szép étel volt a tálban, hogy másodszorra is hozzá láttak. «Egyetek gyerekek ti is,» mondják a két gyereknek.

«Mi már jóllaktunk – felelik a meghivásra – de a lovunk talán éhes,» és azzal oda támasztják a két falovat az asztalhoz.

«Ej gyerekek – mondja az utas királyfi – fából csinált ló tán csak nem eszik ételt.»

«Azt tudod – mondja a két gyerek – hogy fa-ló nem szokott enni; azt azonban nem tudod, hogy emberi teremtés nem hozhat kutyakölyköket a világra.»

Felpattan erre a királyfi, öleli a két gyerekét, és a mint megpillantja belépő feleségét, oda borul hozzá és kéri a bocsánatát. Elmondják egymásnak, hogy mi történt velük; úgy örül a királyfi, hogy azt se tudja, melyiket szeretgesse elébb. Veszi a feleségét meg a két gyerekét, és indulnak ki a palotából, vissza az ő országába.

A mint mennek egy keveset, vissza-néznek, hát szél fú a palota helyén, mintha sose lett volna ott épület. Megfogja a királyfi az úton leskelődő devet, megöli, és nagy örömmel, vigassággal térnek meg a palotába. Az öreg pádisá nem sokára meghalt, és fia lett az ország feje, igazságos jó pádisá.

Három alma hull az égből. Az egyik a mesélőé, a másik a hallgatóé, a harmadik – hát az enyém.