A Szél-dev

A szél-dev.

Mese mese, meskete, egyet ugrott két macska, varangybéka szárnyra kelt, bolha néne lebukott, szúnyogok rátámadtak. A kakas még imám (pap) volt, a tehénből borbély telt, libácskák imádkoztak, sírt az anyám bölcsőben, amint apám ringattam, mindez pedig akkor volt, egy pádisá öreg volt.

Volt ennek az öreg pádisának három fia meg három lánya. Megbetegedik egy nap az öreg és akárhány hodsát, akárhány orvost is hivatnak, csak nem fordul állapota jóra. «Már én a halálé vagyok», gondolja magában, hivatja a fiait és így szól hozzájuk: «Ha majd meghaltam, az legyen közületek a pádisá, a ki három éjen át vigyáz a síromnál; lányaimat pedig annak adjátok, aki először kéri őket.» Ezzel meghal és mint illik, eltemetik.

Hogy pádisá nélkül ne legyen az ország, kimegy a nagyobbik fiu az apja sirjához, éjfélig elül, a szőnyegén elimádkozik és úgy várná a reggelt. De egyszerre csak nagy zaj támad a sötétben, a fiu megijed, kapja a papucsát és hazáig meg sem áll. A második éjjelre a középső fiu megy ki a sírhoz, az is ott ül éjfélig, hanem amint meghallja a nagy zajt, ő is veszi a papucsát és iramodik vele haza. Harmadiknak a legkisebbikre kerűlt a sor.

Veszi a handzsárját, övébe dugja és úgy indul a temetőbe. A mint éjféltájig üldögél, meghallja a zajt, de olyat ám, hogy a föld is megremegett belé. Kapja a fiu, megy egyenesen arra, a honnan a lárma hangzik és amint odaér, ott előtte egy nagy sárkány. Veszi a handzsárját és úgy beledöfi, hogy alig maradt annyi ereje, hogy mondhassa: «Ha ember vagy a talpadon, döfj belém még egyszer.»

«Nem én – mondja a királyfi – anyám is csak egyszer szült engem a világra.» Ott kiadta lelkét a sárkány. A királyfi le akarja vágni az állat fülét meg az orrát, de a sötétben nem lát és amint ide-oda tapogat, meglát messziről valami kis világosságfélét. Egyenesen oda tart, elér a fényesség közelébe, hát egy öreg embert pillant meg. Két gombolyag van a kezében, az egyik fehér, a másik fekete; a fekete gombolyagot felcsavarja, a fehéret meg világgá ereszti.

«Mit csinálsz öreg apó?» kérdi tőle a királyfi. «Jaj fiam – felel neki az öreg – ez az én ügyem, bajom. Az éjszakát összegyüjtöm, a nappalt meg kieresztem.»

Azt mondja erre a királyfi: «Jaj apó, az én dolgom még több mint a tied.» Erre összeköti az öreg karjait, hogy ne ereszthesse még ki a nappalt és megy tovább világosságot keresni. A mint ismét megy mendegél, egy vár aljához jut el, negyven ember tanakodik alatta.

«Mi járatban vagytok?» kérdi tőlük a királyfi. «A várba szeretnénk bejutni, hogy kiraboljuk a kincsét – feleli a negyven ember – de nem találjuk a módját.»

«Besegítlek én benneteket – mondja a királyfi – ha adtok egy kis világosságot.» Készséggel igérik meg neki a rablók. Elővesz aztán egy csomó szeget, beleüti a várfalba, egész a tetejéig, felmászik rajta és leszól nekik: «No most jöjjetek fel egyenként, úgy a hogy én jöttem.»

Belekapaszkodnak a szegekbe, úgy mászik fel a negyven rabló. A fiu se rest, veszi a handzsárját és mindegyiknek, alighogy felér, lecsapja a fejét, bedobja a testjöket a várba és ezen módon végire jár mind a negyvennek.

Leszáll aztán a várba, hát ott az udvarában egy szép palota és amint kinyitja a kapuját, egy kigyó oson be mellette és fel az oszlopra a lépcső mellett. Veszi a királyfi a handzsárját, a kigyóba döfi, de a handzsárja is ott marad a kőben, elfelejti kihúzni. Felmegy aztán a lépcsőn, benyit egy szobába, hát ott alszik egy szép lány. Szép lassan megint behúzza az ajtót, felmegy a második emeletre, ott is benyit egy szobába, még egy szebb lányt lát meg az ágyban. Ezt az ajtót is behúzza, felmegy a legfelső emeletre, benyit, hát az egész szoba csupa érczczel van kirakva és olyan gyönyörü lány alszik benne, hogy a királyfi ezer lélekkel szeretett bele.

Ezt az ajtót is behúzza, megint felmegy a várfalra, kiszedegeti a szegeket és ismét leszáll a földre. Megy egyenesen ahhoz az öreg emberhez, a kinek a karját megkötözte volt. «Óh fiam – kiáltja már messziről – be soká oda maradtál. Mindenkinek megfájult már az oldala a sok fekvéstől». A fiú feloldja a karjait, az öreg kifejti a fehér gombolyagot és megy a királyfi a sárkányhoz, fülét, orrát levágja, beteszi a tarisznyájába. Onnan megy vissza a palotába, a hol e közben a legidősebbiket meg is tették már pádisának. Hagyja a dolgot, nem szól semmit.

Nem sok idő telve, jön egy oroszlán a palotába, megy egyenesen a pádisá elé. «Mit akarsz?» kérdi tőle a pádisá. «A legidősebbik lánytestvéred akarom elvenni», mondja az oroszlán. «Állatnak nem adom oda», mondja a pádisá, és már-már kergetnék az oroszlánt, de íme előáll a királyfi és azt mondja: «Apánk nem így hagyta meg, azt mondta volt, hogy annak adjuk, a ki kéri». Ezzel veszi a lányt, oda adja az oroszlánnak, az meg fogja és elviszi.

Másnap jön egy tigris, az meg a középső lányt kéri a pádisától. A két nagyobbik megint nem akarná odaadni, de ismét előáll a kisebbik, hogy úgy cselekedjenek, a hogy az apjok kivánta volt. Veszi és oda adja a lányt a tigrisnek.

Hamarmad napra egy madár száll le a palotába, a legkisebb szultán-kisasszony kellene neki. A pádisá meg az öcscse megint nem akarnak ráállani, de addig erőlködik a legkisebbik, hogy a madár is lánynyal tér vissza. A perik pádisája volt ez a madár, a smaragd Anka. De lássuk, hogy mi történt a várban.

Ebben a várban szintén egy pádisá lakott, azé volt a palota, meg a három lány is. Reggelre kelve a mint kilép, látja, hogy ember járt a palotájában; kimegy az udvarra, megpillantja a lépcsőfőnél a ketté vágott kigyót s a handzsárt, és a mint járkál, keresgél, ott a vár tövében a negyven halott is. «Nem ellenség, hanem jóbarát tehette – gondolja magában – az mentett meg a rablóktól meg a kígyótól.» A handzsár a jóbaráté, de hol a gazdája? gondolkozik egyre a lalájával.

«Azon úgy segítünk – mondja a vezir – hogy egy nagy fürdőt készíttetünk és mindenkit meghivunk bele, hogy ingyen megfürödhetik. Jól megvigyázunk minden egyes embert és a kinél a handzsár tokja, az a mi megmentőnk.» Úgy tesz a pádisá, a fürdő elkészűl és ország-világ fürödni jár belé.

Azt mondja egy nap a lala: «Mindenki itt volt már fürödni, csak három királyfi maradt még hátra.» Hirt ad a pádisá a három királyfinak, jönnek ők is a fürdőbe, és amint nézegetik a a ruhájokat, megtalálják a kisebbiknél a handzsár tokját.

Azonnal hivatja a pádisá a királyfit és azt mondja neki: «Nagy jó tettet tettél velem, kivánj érte a mit csak akarsz.» «Nem kivánok én tőled egyebet – mondja a királyfi – mint a legkisebbik lányodat.»

«Jaj fiam, csak azt ne kérted volna – sóhajt egyet a pádisá – koronámat, országomat oda adom, csak a lányt ne akard.»

«Ha a lányod adod, elveszem – mondja ismét a királyfi – egyebed nem kell.»

«Fiam – könyörög a pádisá – adom a nagyobbik lányt, adom a középsőt, akár mind a kettőt. Ellensége a kisebbik lányomnak a szél-ördög, mert nem adtam oda neki és érczczel borított szobában kell őriznem, hogy közelébe ne juthasson a devfajzatja. Mert olyan szörnyeteg a szél-ördög, hogy se ágyú nem járja, se szem nem látja; szél módjára repül és szél a megjelenése is.»

De akárhogy kéri a pádisá, hogy mondjon le a lányról, hogy ő is veszedelembe jut általa, nem fog a királyfin a szó. Addig kéri, addig nem hajt rá, hogy megunja a sok szót a pádisá, oda igéri a lányt és meg is tartják a lakodalmat. A két bátyja a másik két lányt kapja és visszatérnek a saját országukba, a legifjabbik ott marad, hogy őrizze a dev elől a feleségét.

Idő telik, idő mulik, éli világát a királyfi a szép szultán-lány feleségével. Azt mondja egy nap a királyfi az asszonynak: «Ugyan szultánom, eddig még el se mozdultam mellőled, hátha elmennék kissé vadászni, legalább egy órácskára.»

«Jaj királyom – mondja erre a felesége – ha elmész mellőlem, tudom, hogy nem látsz többé.» De addig kéri és úgy igéri, hogy mindjárt visszajön, míg beleegyezett a felesége. Ezzel veszi a fegyverét és indul az erdőre.

A szél-ördög is csak ezt az alkalmat leste. Félt a hires királyfitól, nem merte mellőle elragadni, de mihelyt kitette lábát a palotából, jön akár a szél és eltünik az asszonynyal.

Nem telik bele sok idő, visszatér a királyfi, hát sehol a felesége. Szalad a pádisához, onnan meg vissza, de biz azt a dev vitte el, többé ugyan elő nem kerül. Sír-rí keservesen, üti-veri magát a földhöz, majd meg felugrik, lovára kap és vagy a felesége, vagy a halál, nyargal a nagy világba.

Napokat jár, heteket jár, pihenőre nincs ideje, úgy kergeti a bánatja. Egy palota tűnik egyszerre a szeme elé, de mintha káprázat volna előtte, nem is tudja jól szemügyre venni. A nagyobbik lánytestvérének volt ez a palotája. A lány éppen kinézett az ablakon és feltűnik neki az ember, hogy még ide is elvetődhetett valaki, a hol madár se repül, karaván se vonúl. Hát még a mint felismerte benne a testvérét. Olyan nagy volt az öröme mind a kettőnek, hogy öleléstől, csókolástól beszédhez sem jutottak.

Este felé azt mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára jön az oroszlán, akár milyen jó hozzám, még is csak állat ő, hátha valami kárt tesz benned.» Ezzel veszi a testvérét és elrejti.

Jön estére az oroszlán és a mint ott üldögélnek, beszélgetnek, arra fordítja a lány a szót, hogy mit csinálna, ha valamelyik testvére el találna jönni. «Ha a nagyobbik jönne – mondja az oroszlán – egy ütésre agyon verném, ha a középső testvéred jönne azt is megölném, de ha a kisebbik jönne, két kezemen altatnám el.»

«No hát az jött el,» mondja a felesége.

«Hol van, hol van, hozd csak hamar, hadd látom,» kiáltja az oroszlán és amint előjön a királyfi, azt se tudja mit csináljon vele örömében. Beszédbe erednek, kérdi az oroszlán, hogy honnan jön, hová igyekszik. A fiu elbeszéli, hogy mi történt vele és hogy a szél-ördögöt megy keresni.

«Én csak a nevéről ismerem – mondja az oroszlán – de jobb avval ki nem kötni, mert úgy se mész vele semmire.» De a királyfinak nincs nyugta, az éjjel ott marad és másnapra kelve ismét lovára száll. Az oroszlán elkiséri, mutatja az igaz utat és azzal az egyik jobbra, a másik balra.

Megint megy mendegél, meglát egy másik palotát, az meg a középső testvéréé volt. Észreveszi a lány az ablakból, hogy ember van az úton és alighogy felismeri benne a testvérét, szalad elébe és viszi fel a palotájába. Örömmel, beszélgetéssel telik el idejök és estefelé azt mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára itt lesz a tigris-uram, elrejtelek előle, hogy bajod ne essék.» Ezzel veszi a testvérét és elrejti.

Jön estére a tigris, és beszélgetés közben kérdi tőle a felesége, hogy mit csinálna, ha valamelyik testvére be találna hirtelen toppanni.

«A két nagyobbikat – mondja a tigris – agyon verném, de ha a kisebbik jönne, a térdemen altatnám el.» Erre előhívja a lány a királyfit, íme a kisebbik. Megörül neki a tigris, fogadja akár a testvérét, és kérdi tőle honnan jön, mi járatban van? Ennek is elbeszéli a fiú a baját és kérdi tőle, hogy nem ismeri-e a szél-ördögöt. «Csak hírből» – mondja neki a tigris. – Igyekszik ő is lebeszélni a fiut, hogy ne menjen neki a nagy veszedelemnek, de alighogy rávirradt a hajnal, útra kész a királyfi. Megmutatja a tigris az utat, és az egyik vissza, a másik előre.

Úton halad rengetegen, és ez az enyém, az a tied, mese idő hamar telik, feketéllik valami előtte. Ugyan mi lehet az, gondolja magában, és a mint közelebb ér, hát az is egy palota. Az meg a legkisebb testvéréé volt. A lány éppen kinézett az ablakon és «jaj testvérkém», olyat kiált örömében, hogy majd leborult az ablakból. Majd felveri a két testvér öröme a házat. Örült a fiú, hogy mind a három testvérét ép egészségben látta, de a felesége miatt csak nem volt neki nyugta.

Ne nagyon húzzuk a dolgot, úgy is csak egy a vége. Mielőtt még beesteledett volna, azt mondja a lány a testvérének: «Mindjárt megjön a madáruram, elrejtelek előle, hadd látom, milyen szivvel fogadna.» Ezzel veszi a fiut és elbujtatja.

Jön nagy szárnycsattogva az Anka és alighogy egyet pihen, már kérdi a felesége, hogy mit csinálna, ha megjelennék valamelyik testvére.

«A két nagyobbikat – mondja a madár – a számba venném, az égig repülnék velök és onnan dobnám le őket; de ha a legkisebbik jönne, a szárnyaimra ültetném és azon altatnám el.» Szólítja erre a lány a királyfit.

«Jaj gyermekecském – kiáltja a madár – hogy tudtál idáig eljönni, nem féltél az uton?»

Elmondja a fiu, hogy mi történt vele, és kéri az Ankát, hogy juttassa el a szél-ördöghöz.

«Nem találni azt meg egykönnyen – mondja a madár – de ha meg is látod, se mész vele sokra, jobb ha abba hagyod és itt maradsz köztünk.»

«Nem én – mondja az elszánt királyfi – vagy a feleségem szabadítom ki, vagy én is oda veszek.» Látja az Anka, hogy nem másíthatja meg a szándékát és kezdi neki magyarázni a szél-ördög palotáját. «Most éppen alszik – mondja az Anka – elhozhatod a feleséged, de ha majd felébred, és meglát, okvetetlenül izzé-porrá tör. Észre se veheted, mert szem nem látja, tűz nem járja, jól vigyázz hát magadra.»

Útra kél másnap a fiú és amint megy mendegél, meglát egy rengeteg nagy palotát, se vége, se hossza, se ajtaja, se kéménye. Ez volt a szél-ördög palotája. A felesége ép az ablaknál ült és a mint meglátja az urát: «jaj szultánom», leugrik hozzá az ablakból. Megkapja a királyfi a feleségét, határa nincs annak a nagy örömnek, annak a sírásnak; alighogy eszébe jut a lánynak a szörnyű dev.

«Még csak három napja, hogy elaludt – eszmél fel a lány – siessünk innen, míg le nem telik a negyven napja.» Lóra ülnek, elvágtatnak és még mindig tart az útjok, a mint a negyvenedik napra ébredez a szél-ördög. Oda megy a lány ajtajához, kéri, hogy nyissa ki, hadd lássa az arczát legalább egy rövid perczre. Rimánkodásra veszi a dolgot, nem kap rá feleletet. Rosszat sejtve betöri az ajtót, hát hűlt helye a lánynak.

«Úgy, Mehmed királyfi, eljöttél egész idáig és elraboltad a szultán-lányt, no megállj, csak menjetek, vágtassatok, majd utól érlek én benneteket.» Ezzel nyugodtan leül, megiszsza a kávéját, kiszívja a csibukját, aztán felkel és utánok ered.

A királyfi egyre vágtat a lánynyal, de egyszerre csak mintha a dev szelét érezné a szultán-lány, elkiáltja magát: «jaj királyom, itt a szél-ördög». Mint a fergeteg csap rájok a láthatatlan szörnyeteg, megragadja a fiút, karját, czombját összetöri, fejét, csontját szétveri, egy porczikája se maradt épen.

Elkezd a lány keservesen könyörögni: «Ha már megölted, engedd legalább, hogy csontjait összeszedjem és berakjam az általvetőbe. Hát ha akad, a ki eltemeti.» Nem bánta a dev, akármit is csinál már most vele.

Veszi a lány a királyfi csontjait, belerakja az általvetőbe, szemen csókolja a lovat, ráteszi az általvetőt és oda sugja a fülébe: «Vidd el lovam e csontokat, vidd el a kellő helyére.» Veszi aztán a dev a lányt, viszi a palotájába, de a szépségének olyan nagy volt a hatalma, hogy szintén fogva tartotta vele az ördögöt. A közelébe se engedte a szörnyeteget, csak a szobája ajtajánál, ha mutatkozott néha előtte.

Ezalatt viszi a ló a fiú csontjait, megáll vele a legkisebbik húga palotája előtt és akkorát nyerít, hogy meghallotta a lány. Lesiet a lóhoz, és a mint megpillantja az általvetőt, az általvetőben a testvére csontjaít, oly keserves síráshoz kezd, úgy üti veri magát a földhöz, mintha az ő testét törték volna szét. Alig győzi haza várni az Anka urát.

Jön nagy szárnycsattogva a madarak pádisája, a gyémánt Anka és a mint látja a királyfi összetördelt csontjait, rendeli össze alattvalóit, a világ összes madarait. «Ki járt közületek a paradicsom kertjében?» kérdi a madaraktól.

«Egy vén bagoly van csak, a ki ott járt – mondják a madarak – az is úgy megöregedett, hogy jártányi ereje sem maradt.»

Elküld az Anka egy madarat, hogy hozza elő a bagolyt a hátán. Elrepül a madár, és nem sokára vissza is tér, hátán az agg bagolylyal.

«Ej apó – kérdi tőle a pádisája – jártál-é valaha a paradicsom kertjében?»

«Jaj fiacskám – köhécsel az agg madár – réges-régen, még csak tizenkét éves se voltam, akkor jártam volt ott, azóta sem.»

«No ha voltál – mondja az Anka – menj el még egyszer, és hozz onnan nekem egy kis üveg vizet.» Váltig mondogatja a bagoly, hogy messze az ő neki, hogy nem birja ki ezt a nagy utat, hallani se akarja a pádisája. Ráülteti egy madár hátára, repülnek a paradicsom kertjébe, elhozza az üveg vizet és azzal visszatér az odvába.

Az Anka veszi a fiú csontjait és kezdi összerakosgatni. Karját, lábát, fejét, czombját, mindegyiket a kellő helyére és a mint megkeni a vízzel, egyet ásít a fiú, mintha csak aludt volna, úgy ébredez tudatra. Szétnéz a fiú és kérdi az Ankától, hogy hol is járt ő voltaképpen, és hol a felesége.

«Nem megmondtam, – feddi az Anka – hogy kézre kerít a szél-ördög. Csontjait ízzé-porrá törve, úgy találtunk rád az általvetőben. De most már hagyd abba a dolgot, mert ha még egyszer a keze közé kerűlsz annak a devnek, tudom, hogy nem rak másodszor is általvetőbe.»

De biz a fiu nem hagyja abba, elmegy ő a felesége után másodikszor is.

«Ha már minden áron meg akarod tenni, – tanácsolja az Anka – akkor menj elébb a feleségedhez, és mondd neki, hogy tudja ki a devből a talizmánját. Ha azt kézre keríted, hatalmadba esik a szél-ördög is.»

Megint lóra ül a királyfi, meg se áll az ördög palotájáig és ép álmát aludta a dev, találkozhatott a feleségével. A nagy öröm után megbeszélik, hogy utána jár az asszony a dev talizmánja titkának, ha máskép nem, szép szóval, hizelgő beszéddel. A királyfi addig elrejtőzködik a szomszéd hegyen, és ott várja be a jó hírt.

A mint felébred a szél-ördög negyven napi álmából, megint oda megy a lány ajtajához. «Pusztulj szemem elől – kiált rá a lány – negyven napig egyre csak alszol, én meg azalatt az életem is megunom.»

Örült a dev, hogy szóba állt vele a lány és kéri nagy boldogan, hogy mit adjon hát neki, a mivel idejét töltse.

«Ugyan mit adhatnál – mondja a lány – mikor magad is csupa szélből vagy. Talán bizony még talizmánod sincs, hogy legalább avval elmulathatnék.»

«Jaj szultánom – mondja a dev – messze földön van az én talizmánom, és nem is egyhamar lehet oda eljutni. Ha akadna még egy olyan bátor ember, mint a te Mehmed királyod volt, az tán elmehetett volna érte.»

Kiváncsi a lány a talizmánra és addig kéri, addig hitegeti a devet, míg rábizza a titkát. Csak azt kérte még a lánytól, hogy legalább azt engedje meg, hogy közelébb ülhessen hozzá.

Hagyja a lány a dev boldogságát, közelébb húzódik hozzá és úgy hallgatja a szél-ördög talizmánját.

«A hetedik rét tenger felszinén – kezdi beszédét a dev – van egy nagy sziget, azon a szigeten egy ökör legelész, annak az ökörnek a hasában egy arany kaliczka, abban a kaliczkában egy fehér galamb. Ez a kis galamb az én talizmánom.»

«De hogyan juthatni oda arra a szigetre?» kérdi a szultán-kisasszony.

«Annak meg ez a módja – mondja a dev. A smaragd Anka palotájával szemben ott egy nagy hegy, a hegy tetején egy forrás. Ahhoz a forráshoz jár fel minden reggel a negyven tengeri ló. Ha akad valaki, a ki az egyik lónak a lábát, de csak mi alatt vizet iszik, megpántolja, aztán megnyergeli, féket tesz rá és rá is pattan, akkor oda mehet, a hová akar. «Mit parancsolsz édes gazdám?» azt kérdi tőle a tengeri táltos, és oda viszi, a hová parancsolja.»

«Mit érek én evvel a talizmánnal, – mondja a lány – ha még a közelébe se juthatni.» Kikergeti aztán a devet a szobájából, és mihelyt megjött az ideje az alvásának, siet a hírrel az urához. A királyfi meg nagy sietve lovára ugrik, siet a kisebbik húga palotájába és elmondja a dolgot az Ankának.

Reggelre kelve előszólít az Anka vagy öt madarat és azt mondja nekik: «Vigyétek a királyfit ezen a tulsó hegyen levő forráshoz és várjátok meg, míg előjönnek a tengeri táltosok. Negyven darab jelenik majd meg a víznél és amint inni kezdenek, fogjatok meg egyet, pántoljátok, nyergeljétek meg és ültessétek fel rá a királyfit.»

Fogják a madarak a királyfit, viszik a hegyre a forráshoz és alighogy előjönnek a lovak, elvégezik az egyikkel a mit az Anka mondott. Rajta a királyfi és «mit parancsolsz édes gazdám?» az a legelső szavuk.

«A hetedik rét tenger szinén van egy sziget, oda szeretnék eljutni,» mondja a királyfi.

«Hunyd be szemed,» repül a királyfi, és «nyisd ki szemed», ott a királyfi a sziget partján.

Leszáll a lóról, leveszi róla a féket, zsebre dugja és indul, hogy felkeresse az ökröt. A mint jár-kel a szigeten, egy zsidó akad elibe és kérdi a királyfitól, hogy honnan vetődött ide.

«Hajótörést szenvedtem – mondja a fiú – összetört a hajóm, mindenem, csak nagy nehezen, hogy ide tudtam úszni.»

«Én meg – mondja a zsidó – a szél-ördög szolgálatában állok, egy ökre van itt a szigeten, éjjel-nappal arra vigyázok. Nem csapnál fel szolgának? Egyéb dolgod se lesz, csak ezt a válut kell minden nap megtöltened.»

Kap a királyfi a jó alkalmon, és alig várja, hogy láthassa az ökröt. Itatáskor oda vezeti a zsidó és alighogy magára van az állattal, felvágja a hasát, kiveszi belőle az arany-kaliczkát és siet vele a tengerparthoz. Kiveszi a zsebéből a féket, és a mint a tengerbe csapja, ott terem a táltos és «mit parancsolsz édes gazdám?» a szél-ördög palotája elé kivánkozik a fiú.

«Hunyd be szemed, nyisd ki szemed», ott vannak a palota előtt. Kapja a feleségét, maga mellé ülteti és megint, «mit parancsolsz édes gazdám?», egyenesen a smaragd Ankához.

Repül velök a táltos, fel az ég közeléig és a mint közelednek az Anka palotájához, felébred a dev az álmából. Látja, hogy megint eltünt a lány, kapja, utánok iramodik. Megérzi a szultán-lány a dev szelét, és már-már utóléri őket, de kiáltja hirtelen a táltos, hogy tekerjék ki a kaliczkában levő galamb nyakát. Épen csak annyi idejök maradt, hogy megtették. Megszünt a szél, elpusztult az ördög.

Nagy örömmel érkeznek az Anka palotájához, a táltost útnak eresztik, ők még ott maradnak egyet pihenni. Másnap a másik testvérükhöz, harmadnap a harmadikhoz mennek és csak akkor tudja meg a királyfi, hogy oroszlán sógora az oroszlánok királya, tigris sógora meg a tigriseké.

Eljutnak végre az ő hazájukba, a lányék birodalmába. Ujra nagy lagzit csapnak, negyven napig, negyven éjig mulatoznak, aztán kapják magukat, mennek a királyfi országába. Előmutatja ott a sárkány nyelvét meg az orrát és minthogy ő teljesítette az apja kivánságát, őt válasszák pádisának. Holtuk napjáig öröm az életük, boldogság a kimulásuk.