Az Aranyhajú Gyermekek

Az aranyhajú gyermekek.

Volt hol nem volt, nagyon régen volt, mikor még apám az én apám volt, én meg az apám lánya voltam, mikor még apám az én fiam volt, én meg az apám anyja voltam, volt egyszer a világ túlsó részén, közel az ördögök országához, egy nagy város.

Abban a városban három szegény leányzó lakott, egy szegény favágónak a gyermekei. Reggeltől estig, estétől reggelig egyre csak hímeztek, varrtak, fontak; reggel elment egyikőjök a vásárra, eladta a munkát és igy csak eléldegéltek valahogy.

Egyszer, mért mért nem, megtalált a város pádisája a népére haragudni és bűntetéskép ráparancsolt, hogy három nap, három éjjel senki se gyújtson a városban világot. Mit csináljon a szegény három egy-testvér? A sötétben csak nem dolgozhatnak. Fogják, vastag szőnyegeket borítnak az ablakra, kis mécset gyújtanak és munkához látnak, hogy megkeressék a mindennapit.

A tilalom harmadik estéjén sétára indul a pádisá, hogy nem szegte-é meg valaki a rendeletjét. Véletlenül a lányok háza elé kerül és mert a szőnyeg egyik csücske megakadt volt az ablak rácsában, meglátja a pádisá a világosságot. A lányok bent nem is sejtették a dolgot, varrogatnak, fonogatnak és beszélik a szegénységüket.

Elkezdi a legnagyobbik: «Óh ha engem a pádisá a fő-étekfogójához adna; be sok szép ételt ehetnék mindennap. Olyan szőnyeget szőnék neki érte, hogy amennyi katonája csak van, mind elférne rajta.»

«Engem meg – mondja középső lány – ha oda adna a fő-ruhamesterének, be sok szép drága ruhát viselhetnék. Aztán meg olyan egy sátort csinálnék a pádisának, hogy valamennyi katonája mind elférne benne.»

«Én pedig – mondja a legkisebbik – ha maga a pádisá találna elvenni, olyan két gyereket hoznék neki a világra, hogy mindkettőnek arany volna a haja. Az egyik fiu volna, a másik lány, a fiu homlokán félhold, a lányén meg csillag ragyogna.»

Meghallja a három lány beszédét a pádisá, és alighogy rávirradt a másnap reggel, palotájába hivatja őket. A nagyobbikat az étekfogóhoz adja, a középsőt a ruhamesterhez, a legkisebbiket maga veszi el.

Bezzeg jó módba jutott a három lány. Olyan ebédeket csapott a legnagyobbik, hogy a mikor a szőnyeg szövésre került a sor, dehogy fogott volna hozzá a teli gyomrával. Küldték is másnap vissza, a favágó kunyhójába. A középső lány is úgy neki öltözködött aranyba, ezüstbe, hogy sátor csinálással bizony ő nem piszkolja be magát. Ment ő is vissza a nénjéhez.

De hát a legkisebbik. Alig múlik el a kilencz hónap meg a tiz nap, erőt vesz rajta a fájdalom. Összesug erre a másik két lány, hogy milyen lesz az ő szégyenük, ha az a két csodagyerek csakugyan a világra talál jönni. Szólítják elő a palotabéli bábát és pénzzel, igéretekkel tele beszélik, hogy ártsa magát a dologba. Boszorkány volt az ördögszőtte bábája, szivesen ráállott akármiféle rosszra. Két kutya kölyköt kerített valahonnan elő, úgy megy a beteg ágyashoz.

Pedig lelkem, olyan két gyereke lett a pádisá feleségének, mint akár a ragyogó csillagok. Az egyik fiu, a másik lány; a fiu homlokán félhold, a lányén meg csillag, hogy az éjszaka is ragyogott tőlük.

A gonosz bába azonban veszi a két kutya kölyköt, kicseréli a gyerekekkel és adja tudtára a pádisának, hogy kutya-kölyke lett a szultán-asszonynak. A pádisának csakhogy a fejébe nem ugrott a lelke szörnyű haragjában. Veszi a szegény feleségét, derékig a földbe ásatja és városszerte elrendeli, hogy minden arra menő köpje le, követ dobjon rá. A boszorkány meg, a mint keze ügyébe kerítette a két gyereket, kivitte őket a város végire, letette egy folyóviz partjára, és mint a ki legjobban végezte dolgát, megy vissza a palotába.

Közel a vizhez, a hol a két gyerek feküdt, egy öreg párnak volt a kunyhója. Egy nőstény kecskéjük volt az öregeknek, reggel legelni ment, este haza jött, megfejték, és ezen élősködtek szegények. Egyszerre csak veszi észre az öreg asszony, hogy nem ád a kecske tejet. Elpanaszolja a baját az urának, mondja neki, hogy járjon utána, hátha más valaki lopja meg a tejüket.

Utána megy másnap az öreg a kecskének, megy egész a folyóvizig, és ott elrejtőzködik egy fa megé. Ime mit látnak a szemei, bizony ti is megörűltök neki, ha meghalljátok. Két aranyhajú gyerek heverész a fűben, a kecske hozzájok megy és megszoptatja őket. Aztán egyet mekeg nekik, ott hagyja őket és megy legelészni. Úgy megörűlt az öreg ennek a két csillag-darabnak, hogy majd neki bolondult. Veszi a két kis magzatot és mivel Álláh nem áldotta meg gyerekekkel, a kunyhójába viszi és oda adja az anyjuknak. Az asszony még nagyobbat örűlt a gyerekeknek, Álláh adta nekik, gondját viselik, felnevelik. De ime jön keserves-mekegve a kecske, mintha csak sírni akarna, és alig hogy oda mutatják a két gyereket, megszoptatja őket és azzal ismét legelészni.

Jön az idő, megy az idő, felnő a két csodagyerek, hegyen-völgyön futkároznak, még a sötét erdő is kiragyog az aranyhajuktól. Vadat űznek, pásztorkodnak, segítkeznek az öregek mellett. Addig telik, addig múlik az idő, hogy a két gyerek nagyocska lett, a két öreg megvénült; az aranyhajúak erősödtek, az öreg pár meg úgy elgyengült, hogy egy virradóra meghaltak. Magára maradt a két egy-testvér.

Eleget sírtak, eleget ríttak szegények, de hát nem lehetett a bajon segíteni. Eltemetik öreg szüléiket, és otthon a lány a kecskével, a fiu meg vadászaton, kisebb gondjuk is nagyobb volt a megélhetésnél.

Egy nap, a mint javában vadászgat az erdőn, meglátja a pádisá apja. Se az apja nem tudta, hogy a gyereke, se a fiu nem ismerte az apját. De alighogy megpillantotta ezt a csodaszép gyereket, a szivére szerette volna szorítani és mondja az embereinek, hogy tudják ki a gyerekből, hogy ki-miféle.

Oda megy egy udvarbéli a fiuhoz és mondja neki: «Be sok vadat lőttél ma bejem.»

«Sokat teremtett Álláh – feleli a fiu – neked is jut, nekem is», és azzal ott hagyja a faképnél.

A pádisá is megy vissza a palotájába, de egész betegje lett a fiúnak és amint kérdik otthon a baját, mondja, hogy olyan egy csodaszép gyereket látott az erdőben, hogy egész odáig van, úgy megszerette. Aranyos a haja, ragyogó a homloka, a milyet az ő felesége igért volt neki.

Bezzeg megijedt e szóra a bába. Siet a folyóhoz, megpillantja a házat, benéz, hát ott egy aranyhajú lány, akár tizennegyede a holdnak. Szép szivesen fogadja a lány a bába köszöntését, kéri, hogy kerüljön belől.

Kétszer se kéreti magát az asszony és alighogy beteszi a lábát a házba, kezdi mézes-mázos szavaival tudakolni, hogy egyedül lakik-e.

«Nem anyókám – mondja a lány – van egy fiu testvérem is. Nappal vadászni jár, éjjelre haza jön.»

«Nem unnod magad, így egymagadban?» kérdi a boszorkány. – «Ha unatkozom is, mit tegyek? Töltöm az időt úgy, a hogy lehet.»

«Mondd csak gyémántom, szeret-e nagyon a testvéred?» – «Testvérét hogy ne szeretné?»

«Mondanék én neked valamit, lányom – kezdi az öreg – de aztán el ne mondd ám senkinek. Ha majd este haza jön a testvéred, kezdj előtte sírni-ríni, de úgy a hogy csak birsz. Kérdi majd, hogy mi lelt, ne felelj rá semmit, megint kérdi, megint ne szólj neki. Harmadszorra elkezdheted aztán, hogy agyonunod itthon magad, hogy ha szeret, menjen el a tündérkirályné kertjébe és hozzon onnan neked egy ágat. Meglásd, hogy olyan szép ágat sose láttál még életedben.» A lány megigéri, az öreg asszony meg elmegy.

Estére kelve csakugyan olyan sírás-rívásra fakadt a lány, hogy egész veresre rítta a szemét. Jön a testvérkéje a vadászatról, látja, hogy ugyancsak odáig a huga, alig győzte a baját kitudni. Fűt-fát mindent megigért a fiu, és hogy teljesítse húga kivánságát, útra kél másnap az aranyhajú.

Megy megy mendegél, pipál, kávét iddogál, addig-addig, mig elér tündérország határáig. Síkságra jut, hol karaván nem járhat, hegyek közzé jut, hol madár nem repülhet, völgyeket lát, hol kígyó nem csúszhat. Álláhnál a bizodalma, úgy megy mendegél, míg egyszerre csak szem nem látta, nyom nem járta rengeteg nagy síkságra jut. Közepén egy szépséges szép palota, az útfélen meg az ördög-anya. Fél oldalából vér, a másikból genyedség folyik, úgy fonogat az útszélen.

Megkerüli a fiu az ördögasszonyt, magához szorítja, egyet-egyet ölel a derekán és: «Jónapot anyácskám, holtomiglan fiad legyek» kezet csókol neki.

«Neked is jó napot fiacskám – feleli a dev-anya – ha anyácskádnak nem szólítottál volna, ha meg nem öleltél volna, ha az a földbe ásott ártatlan anyád nem volna, azonnal megettelek volna. Szólj fiacskám, mi járatban vagy?»

Elmondja a szegény fiu, hogy a tündérkirályné kertjéből akarna egy ágat.

«Ki tanított téged e szóra, gyerek? – csodálkozik az asszony. – Hány száz meg száz talizmán őrzi azt a kertet, hány száz meg száz lélek veszett már azért oda.»

Nem tágít a fiú, ha addig él is; egy élete, egy halála.

«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak», mondja a dev-anya. Azzal maga mellé ülteti a fiut és oktatja az útra: «Hajnal hasadtakor útra kelsz és addig meg sem állsz, míg egy kút meg egy erdőség nem bukkan eléd. Ebben az erdőben vedd elő a nyilad, fogj vagy öt-, tiz madarat elevenen, oda viszed őket a kúthoz, elmondasz elébb két rend imádságot, aztán beledobod a madarakat a kútba és lekiáltasz a kulcsokért. Erre egy kulcsot dobnak majd fel a kútból, magadhoz veszed és megint útra kelsz. Egy nagy barlang elé fogsz kerülni, az ajtaját kinyitod a kulcsokkal és mihelyt beteszed a lábad, kinyújtod a nagy sötétben a jobb kezed, megragadod a mi belé akad, hamarosan visszafordulsz és a kulcsokat ismét visszadobod a kútba. De mindez alatt vissza ne nézz, különben Álláh irgalmazzon lelkednek».

Másnap virradóra útra kel a fiu, fog vagy öt-tiz madarat az erdőből, kézrekeríti a kulcsot, kinyitja vele a barlang ajtaját és «Já Álláh» kinyújtja a jobb kezét, megragad vele valamit és azzal vissza se nézve lovára kap, testvérkéje házikójáig meg sem áll.

Csak akkor vette igazán szemügyre, hogy mi van a kezében. Se több, se kevesebb, mint egy ág a tündérkirályné kertjéből. De milyen ág volt ez. Tele apró galyacskákkal, galyak tele levélkékkel; a hány levél annyi madár, a hány madár annyi hangja. Olyan éneklés, olyan dallás, hogy a ki halotta, egész odáig volt tőle. Bezzeg majd felverte az öröm a házat.

Másnap megint hozzálát a fiu a vadászáshoz, és amint javában űzi a vadat, megint meg találja a pádisá látni. Egy-két szót vált a fiuval, azzal megy a palotájába, de még nagyobb betegje lett a fiunak, mint annak előtte volt.

Szedelőzködik a bába, megy ismét a házikóba, hát ott a lány kezében a tündérág.

«No lányom – köszönt be a bába, – nem megmondtam? De ez még mind semmi. Ha a tündérkirályné tükrét hozná el a testvéred, tudom Istenem, ezt az ágat a kezedbe se vennéd. Csak azon mód rimánkodj érte, mint a tövisért.»

Még jóformán el se ment a boszorkány, már úgy neki kezdett a lány a rívásnak, hogy alig tudta a bátyja megvigasztalni. Meg-meg nyakába veszi a világot, egyenesen az ördögök anyjához, és úgy elrimánkodik előtte a tükörért, hogy nem tudott neki a dev-asszony ellentállani.

«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak – mondja neki az anyó – különben ezer lelked is oda veszett volna.» Oktatja a fiát, merre menjen, mit csináljon és úgy ereszti útnak.

Veszi vasbotját a kezébe, vassaruját a lábára és ahogy előre megmondta neki a dev, rátalál a két kapura. Az egyik nyitva volt, a másik zárva. Fogja, a nyitott kaput bezárja, a bezártat kinyitja és amint belép rajta, ott egy másik kapu. A kapu előtt egy oroszlán meg egy juh, az oroszlán előtt fű, a juh előtt hús. Veszi a húst, teszi az oroszlán elé, veszi a füvet, teszi a juh elé, és bántatlanúl hagyják bemenni. De ott egy harmadik kapu, előtte meg két kemencze, az egyikben tűz ég, a másik kihamvadt. Az égőt kioltja, a kialudtban tüzet rak, és azzal a kapun át a tündérkertbe, a kertből a tündérpalotába. Veszi a bűvös tükröt és amint siet ki vele, olyat kiáltanak rá, hogy ég-föld rengett belé.

«Égő kemencze fogd meg», kiáltozzák a palotából, a mint a kemencze mellett elhalad.

«Nem én – szól vissza a kemencze – ha ez nem olt ki, még most is égek.» A kialudt kemencze sem akarta megfogni, mert a fiunak köszönhette, hogy újra tüzet raktak benne.

«Oroszlán tépd szét», kiáltozzák a palotából, amint az állatok mellett halad el útja.

«Nem én – válaszol az oroszlán – ennek a jóvoltából jutottam a húshoz.» A juh sem akarta megragadni, mert a fiu segítette a fűhöz.

«Nyitott kapu ne ereszd ki», kiáltják ismét bentről.

«Dehogy nem eresztem – szól a kapu – ha ez be nem zár, még most is nyitva volnék.» A bezárt kapu is utat nyitott neki és nem telik bele sok idő, otthon az aranyhajú, örömére testvérének. Belenéznek a tükörbe, hát hatalmas Álláh, benne az egész világ. Eszébe se jut a lánynak a tündérág, egyre a tükörben a szeme.

Megint vadászni jár a fiu és hogy hogy nem, ismét szeme elé kerül a pádisának. De harmadszorra annyira elfogja szívét a szeretet, hogy félholtan viszik a palotájába. Ismét megtudja a boszorkány a dolgot.

Szalad a lányhoz és tele beszéli a fejét, hogy addig ne nyugodjék ám, míg a tündérkirálynét el nem hozza a testvére. «Ebbe csak beletörik a fejszéje,» gondolta magában. A lány előre is örűlt már a szép tündérnek, és alig győzte várni a bátyját.

Csak úgy özönlött a könnye, mikorára a testvérkéje megjött, mintha csak fellegből ömlött volna. Hiába mondja a fiu, hogy milyen messze, milyen bajos az út odáig, tündérkirályné kell a lánynak.

Ismét útra kél, beállít az ördög-asszonyhoz, a kezét szorítja, a lábát csókolja, a lábát szorítja, a kezét csókolja, segítsen még egyszer a baján. Csak elbámúl az asszony annyi bátorságon és váltig beszéli le a szándékáról, mert nincs annyi lelke, a mennyi odaveszhetne.

«Nem én anyácskám, – mondja a fiu – halni meghalok, de visszatérni nem fogok nélküle.»

Mit csináljon a dev-asszony, ismét megmutatja neki az utat. «Azon az úton haladj, a honnan az ágat vetted, arra is el kell menned, a hol a tükröt találtad. Egy nagy-nagy sikságra érsz ezen a két bejáraton túl, de nem nézel se jobbra, se balra, egyre csak előre a koromsötétségben. Ha majd kivilágosodik, meglátsz egy nagy czipruserdőt, az erdőben egy nagy temetőt, itt vannak mindazok kővé válva, a kik a tündérkirályné után áhítoztak. Itt se állasz meg, hanem méssz a királyné palotájáig és ahogy csak erődtől telik, kiáltod a nevét. Hogy aztán mi történik veled, magam sem tudhatom.»

Útnak indul másnap a fiu, megimádkozik a kút mellett, benyit a kapukon, elér a nagy sötéthez, de se jobbra, se balra, egyre előre tart. Egyszerre csak kivilágosodik, egy nagy czipruserdő terül el előtte, fája az eget verdesi, koronája sírkövekre hajlik. Pedig nem is temető, hanem embernyi kövek, se szeri se száma. Pedig nem is kövek, hanem megannyi ember, kővé válva kővé fagyva. Se szellem se ember, se nesz se hang, csakúgy borsódzik a fiu háta; de összeszedi a bátorságát és folytatja az útját.

Néz előre, néz, csak úgy káprázik a szeme a vakító világosságtól és amint jobban szemügyre veszi, hát akár a nap, olyan csillogó egy palota. Összeszedi meglevő erejét, kiáltja a tündérkirálynét, hát csak elhal ajkán a szó és kővé dermed a teste egész a térdéig. Még egyet kiált, kővé válik köldökéig, még egy utolsót a hogy erejétől tellett, és köldökétől a torkáig, onnan a fejéig akár a többi sírkő.

De ehol a tündérkirályné, a két lábán ezüst saru, a kezében aranycsésze, fut a palota kertjébe, vizet merít a gyémántmedenczéből, és mihelyt rálocscsantja a fiura, életelevenség száll belé.

«No te ifju legény – szólal meg a királyné – nem elég, hogy a tündérágamat, aztán meg a tükrömet vitted el, de még harmadszorra is ide merészkedtél? Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak, különben kővé válva kőnek maradtál volna. Szólj, mi hozott ezúttal ide?»

«Te érted jöttem», szól a fiu nagy bátran.

«No ha annyit szenvedtél miattam – szól a tündér – nem bánom menjünk.»

Azt is kivánta még a fiu, hogy a hány embert csak kővé változtatott, mindnek adja vissza az életét.

Megy a tündér a palotába, összeszedi kicsiny sulyú, nagy értékű drágaságait, felszerszámoz két lovat, az aranycsészébe meg vizet merít és alighogy ráfrecscsenti a kövekre, valamennyi uj életre kel.

Lóra ülnek és amint kiindulnak a tündérföldről, olyat rázkódik alattuk a föld, olyan szörnyet csattan az ég, hogy a hetedik menny első földnek, a hetedik föld első mennynek jött és ha a tündér ott nincs a fiu mellett, odáig lett volna nagy ijedtében. Vissza se néztek, úgy jutottak el a testvérkéjük házáig. No volt is nagy öröm meg vigaság, alig lelik a tündérkirályné helyét. De a fiunak se jött meg olyan hamar a vadászhatnékja, hanem «én a tiéd, te az enyém» szivet cseréltek a szép tündérrel.

Tudta a tündér a gyerekek meg az anyjuk esetét, bántotta az ártatlan anya sorsa és azt mondja egy reggel a fiunak: «Menj az erdőre vadászni, ha majd találkozol a pádisával, első dolga lesz, hogy meghiv a palotájába. Valahogy azt ne tedd, hogy el ne fogadd a meghivást.» Ugy is lett; alighogy egyet fordul az erdőn, előtte a pádisá és szóra szó, meghívja a fiut a palotájába.

Másnapra kelve költi a tündér a gyerekeket, összecsapja a két tenyerét, és hívja a laláját. Olyan egy arab pattant erre elő, hogy az egyik ajka az eget, a másik ajka a földet sepri és «Mit parancsolsz szultánom?», azt kérdi legott.

«Hozd elő az apám paripáját», parancsolja a tündér.

Eltünik az arab akár a szél, és egy pillanat alatt előttük egy paripa, párját még nem látta a világ. Rápattan a fiu a lóra, hát már várja az úton a pádisáék fényes kisérete.

– De nini, Uram bocsá, majd kifelejtettem a javát. Azt is meghagyta volt a tündér a fiunak, hogyha majd a palotában lesznek, vigyázza meg mikor nyerit a lova. Első nyerítésére siessen vissza, és harmadnapra ő hívja meg a pádisát.

Megy a fiu gyémántköves paripáján, utána a nagy díszes sereg, csak úgy köszönget jobbra, balra és amint megérkeznek a palotába, mindenfelől a nagy pompa, hogy soha olyat. Esznek isznak, mulatoznak, odáig a pádisá a nagy örömtől, de amint egyet nyerít a ló, kapja magát a fiu és akárhogy kérik, hogy maradjon még, nem hajt a szóra. Lovára kap, meghívja ő is a pádisát és indul vissza a tündérhez meg a testvéréhez.

Ezalatt kiásatta a tündér a gyerekek anyját, és tündér szereivel úgy helyreállítja, hogy olyan lett akár lány korában. De se az anya előtt a gyerekeit, se a gyerekek előtt az anyjukat, szóval sem említi.

Jókor kelnek a vendégfogadás napján, kinéznek, hát olyan fényes palota áll a házikó helyén, hogy szem nem látta párját, fül sem hallotta mását, a mi drágaköve csak van az országnak, mind ott az egy rakáson.

Hát még a palota kertje, az a sok szebbnél szebb virág, minden virágnak más-más dalló madara, minden madárnak más-más ragyogó tolla, az a sok lugos, hogy jaj-jaj. Az a palotabeli sok cselédség, a hárem fekete szolgái, a férfiak fehér rablányai, a játszó személyek, a zenélők és énekesek, de csak te számítsd elő mind, ha tudod. Hát még azt a tündérkisérletet, mely a pádisát fogadni ment, ki győzné mind elbeszélni.

Nem is ember szülöttje ez a gyerek, kezdik a pádisáék, láttára ennek a rengeteg csodának; vagy ha ember szülöttje is, tündérsereg van mellette.

A palota legszebb szobájába vezetik a pádisát, hozzák a kávét, serbetet, aztán a zene szólal meg, meg az a sok madárszó, akár örökké elhallgathatod. Jön a sok szép étel, a drága édesség, aztán ismét a játszók, szemfényvesztők, no csakhogy estig ki nem fogytak semmiből.

Este felé jönnek a pádisáért, várnak rá a háremben. Benyit, hát elől az aranyhaju fiu, félhold ragyog szép homlokán, utána mátkája a tündérkirályné, aztán felesége a földbe ásott szultán-asszony, mellette aranyhaju leánykája, csillag ragyog szép homlokán. Oda futnak a kővé meredt pádisához, megcsókolják a ruhája szélét és kezdi a tündér beszélni elejétől végéig, mindent úgy a hogy megtörtént.

Bizony nem sok híja volt, hogy oda nem lett a pádisá a nagy örömtől. Alig hisz a szemének, szívére szorítja megannyiját, feleségét, két szép gyermekét meg a tündér lányát. A szultán-asszony két testvérének megbocsátották a bűnét, de a boszorkányt irgalmatlanul elpusztították. Ő meg a felesége, fia meg a tündérkirályné, a lánya is egy hozzávaló legénynyel, egyszerre csaptak lakodalmat. Negyven nap meg negyven éjjel, Álláhnak megengedtével.