Képzeletország

Képzeletország.

A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában volt ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. Sápadt és előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás estélyi öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé nyujtogatták, hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa finom és kitünő származású virág működött és egy hosszúra nyúlt tűzililiom szigorúan ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén katonabanda játszott. Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, piroscsákós mályvák feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy kényes, szép sarkantyúvirág felváltva három kis rézdobon is tudott játszani egymaga, míg a bazsarózsa, aki már őrmester volt, a pukkadásig fölfújt arccal, izzadva trombitált. És ezeken kívül voltak még a tömegben magános hárfáslányok, szép, teljes violák, akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való aranyhúrokat. És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi csajkárok, cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat adtak elő és táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a nagybőgőn; de minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem művészi, mert ezt nagyon is jól meg lehetett érteni.

A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama van a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a császári és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett szárnyasezrede is; és a miriád sejtelmesen csillogó színes lámpácska mint mélytűzű drágakő csillogott és pompás lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az oszlopos terraszok csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig ott sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor ömlött márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, célbalövés és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis az tetszett a legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok futkostak az ünneplő sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott süteményestálcákkal, és a ráncos kis kék pofájuk hizelkedően mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az is megesett, hogy valamelyik bámészkodónak egyszer csak a lábához dörzsölődzött egy pirosra sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt pislogott rá, mondván:

– Szelj csak a hátamból!

A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra nőtt és nem fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól esett.

Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem ismerik az éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal elevenebb. Ilyen nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig alkalom. De ma az egész országnak ünnepelnie kell, mert a Képzelet-király három szép, fiatal legényfia jutott leventesorba. Egyidősek voltak, egy napon kellett a nagy útra indulniok és ma a búcsúlakomájukat ülték.

Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban ebben az országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. Abból áll pedig, hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból kijut és eléri a huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, tavaszi éjszakán eljön érte valami sohasem látott, idegen, hófehér fogat. Az oldala átlátszó, mint a víz, lágy köd az ülése, felhőből a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy fehér ló van elébe fogva, olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok és a kétfelé vált, hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy bolyhos éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó fehér fogat elvisz egyszer életében minden fiatal királyfit nagyon messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa felé, bár ezt sohasem lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg oda vannak, hírt sem hall senki az eltávozott felől; mikor pedig egy idő mulva honnét, honnét nem, csak otthon teremnek megint, egy darabig olyan különösen viselik magukat, zavaros, furcsa dolgokat mesélnek, aztán egyre jobban elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak az emlékét. Később már csak úgy tűnik fel az egész, mintha egy másik életben, még a születésük előtt történt volna velük; és amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha karósszékből mint nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az unokáiknak. A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a felnőttek mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni, honnét vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is csodálkoztak rajta.

Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon törik a fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész természetesnek tart. Hogy miképpen lehet egy szem magocskából virágos nagy fa; vagy hogy miképp jöhet el hozzánk a napról a melegség, mikor nincs neki országútja. Úgy-e, ti még nem gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag könyveket írtak össze a fehér utazásról és kisütötték, hogy ennek is valami rejtett értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És megírták, hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség másik oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet csak az Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden királyfiért a puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. Hogyha nem sikerül, – és eddig egynek sem sikerült a hódítás – akkor a visszatérő büntetésből mindent elfelejt, amit látott vagy tapasztalt, csak homályosan dereng az emlékezetében valami összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell valami ügyes, okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre nagy világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna a sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták azt a megjövendölt, világhódító daliát.

Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú és a pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán kell eljönnie értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak a kertben, az emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti utakon keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép hercegfiúról beszélt mindenki.

– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és gondosan nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, nagy változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni látszanak.

Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi az eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. Más termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük mögül egyre a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak a rokolyája és nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban pedig egy szemtelen kis kukta már a harmadik darab lincifánkot pofázta be titokban és egy másik, szelid kis kukta már a harmadik nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak az ünnepelt három királyfi nem volt sehol a mulatók közt.

Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most búcsúzott a legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb a másik kettőnél. Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj királyfi, a fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője csupa buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt körültűzködve. Az öreg király a vállára tette a kezét.

– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen húsz esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön neked, mert tudd meg, hogy csak egy dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te álmod is és az Álom a Valóság országába vigyen!

És az öreg király megáldotta Acháj királyfit.

A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál fiatalabb, ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált tanítómesterével, az udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt és a fejükön háromszögletű barétet viseltek és csendesen járkáltak a fák alatt, míg a mulatók zaja csak gyéren hallatszott idáig. Ez a fiatal herceg is szemrevaló legény volt, csak egy kicsit sápadtabb és komolyabb arcú és a szép fekete szeméből okosság és töprengés látszott. Egy fordulónál megszólalt a tudós csendes meghatott hangon:

– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal többet is, amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés ahhoz a sokhoz képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy nagy könyvet írtam egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy kétszázezer év előtt élt vízipóknak csak hat lába volt és nem nyolc. De ebben eltelt az élet és nem értem rá egyébre. De te még ráérsz, siess, gyermekem és, ne feledd, hogy, ha találnál a mindenségben egy szilárd pontot, annak a segítségével kiforgathatnád a világot a sarkából.

Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal arcára néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog.