Námán

Námán.

Ugyanazon időben-e, vagy később, – az nem fontos dolog, mert hisz jól tudjátok, hogy Képzeletországban nem sokat törődnek az idővel – elég az hozzá, hogy a fehér Álomutazás után a második királyfiú, Námán is öntudatra jutott és ő is megdörzsölte a szemét. Kiterjedt, széles síkság közepén volt és amint szétnézett maga körül, úgy tetszett neki, hogy az ég alja köröskörül lehajlik a látóhatár széléig és az egész mintegy sötétkék üvegharang borul le a tányérforma kerek földre.

– Lám, – mondta Námán egyszerre – tehát a valóságban sem látszik minden olyannak, amilyen. Mert én jól tudom, hogy ez a föld nem tányérforma, hanem gömbölyű, az ürességben lebeg és az ég kékje csak puszta levegő, mely messziről kék színt mutat. De úgy látszik, hogy ennek a megértéséhez itt éppen a Képzelet szükséges.

A nap már alkonyodóban volt. Námán elővette a körzőjét, megmérte a nap magasságát fokokban kifejezve és ebből gyorsan ki tudta számítani, hogy milyen égtájon és milyen napszakban lehet, sőt azt is, hogy milyen hónapnak hányadika van. Mikor ezzel tisztába jött, már leáldozóban volt a nap, az égen feltüntek a csillagok és, csodák csodája, lent a földön is, szerte a síkon, közelebb-távolabb enyhén lobogó, vagy messze pislákoló kis fényességek támadtak.

– Ilyesmiről nincs szó a könyveimben, – mondta Námán – de épp azért meg kell tudnom, mi lehet a sok fényes, földi csillag.

Összehúzta magán sötét köpenyegét és az alkonyati szélben, puszta fűtérségen át egyenesen az egyik fénypont felé vette útját. Amint közeledett, egyre jobban nőtt a fényesség és meglátszott, hogy nem egyéb az felfellobbanó, füstölgő, barátságos pusztai tűznél. Már azt is kivehette, hogy a tűzhelyet három oldalról valami fonott sövényfal védi a szél ellen és hogy a tűz körül sorjában emberi alakok ülnek. Most már örömmel és kiváncsisággal telve szaporázta a lépteit Námán királyfi.

Nemsokára a cserény közelébe jutott, úgy hogy egészen jól láthatta annak berendezését és környékét. A tűz a háromoldalú fal balsarkában állt és férfiak, öregek, ifjak és asszonynépek ülték körül, lehettek mindössze vagy három-négy család. A jobb sarokban fából durván összerótt láda állt és belőle az egyik fiatal leány épp most emelte ki a jó barna kenyeret meg egy szép kerek juhsajtot. Egy asszony tejet szűrt le egy sajtárból, a tüzön pedig kerek bográcsban pompás báránytokány rotyogott, illatozott. A cserény falán báránybőrbundák és süvegek lógtak és szögre akasztott pásztortarisznyák meg kampósvégű botok. A cserény mögött egy szép falka juh meg bárány pihent a füvön, előttük a bejárat körül pedig négy hatalmas fehér juhászkutya.

Námán királyfi megállott kissé, hogy zavartalanul gyönyörködjék a kedves képben és mondanom sem kell, hogy a pompás pecsenye szaga nagyon kellemesen csiklandozta a bölcs és komoly ifjú hercegnek orrát. – Hja, hosszú utat tett Képzeletországból idáig, jól megéhezhetett. Már épp be akart térni a cserénybe, mikor az egyik kutya álmában elvakkantotta magát. Erre felébredt a többi is, megérezték az idegen szagot és nagy, dühös csaholással rontottak elő. De mielőtt megrohanhatták volna, felemelkedett a tűz mellől egy fiatal legény, fogta kampós botját és szólt a kutyáknak, mire azok morogva sompolyogtak vissza, a legény pedig kilépett a sötétbe.

– Ki az, aki közeledik? Ellenség, vagy jóbarát?

– Idegen vagyok, – hangzott a válasz.

– Mi járatban?

– Elfáradtam a vándorúton, pihenőt kérnék éjszakára.

– Térj be!

Námán herceg belépett és levette fejéről fekete barétját.

– Béke veletek, jó emberek,

– A hatalmas Bálvány vezérelt közénk, holnap épp az ő ünnepe lesz. Ülj a mi tűzhelyünkhöz, egyél eledelünkből és igyál italunkból.

Námán megköszönte szépen és közéjük ült. Egy öreg pásztor erre felkelt, vizet vett egy agyagtálba és lehúzva a vendég saruját, megmosta lábait. Egy asszony kenyeret és sajtot nyujtott neki és ő jóízűen falatozott a többiekkel, majd pedig közös tálból ették a pompás birkatokányt. Míg tartott, nem beszélt senki.

Mikor aztán elkészültek, a család feje tisztelettel szólította meg a vendéget.

– Sok földet bejárhattál, idegen, sokat tapasztalhattál. Beszélj nekünk valamit a világról!

– A világ – felelt az ifjú – sokkal nagyobb, semhogy egy ember bejárhatná és amit tudok, annak a nagyobbik felét nem is tapasztalásból tudom, hanem onnét, hogy gondolkodni tudok mindenről, amit látok.

– Nem érem föl ésszel, amit mondasz – szólt egy másik pásztor. – Hiszen mi is sok mindent látunk, a föld füveit, a csillagos eget, a négylábú állatokat és az ég madarait, gondolkodni is lehet a nyáj után ballagva, vagy ha a tűzhely lángjába nézünk, mégsem tudunk meg mindebből mást, mint amit látni lehet.

– De tudjuk azt, – szólt egy harmadik – hogy a hatalmas Bálvány, mely a törzsatya tűzhelyét őrzi, esőt és jó időt, dögvészt vagy szárazságot ad, aszerint, hogyan tetszik neki az égő áldozat fiatal állatainkból. Te nem ismered a mi Bálványunkat, idegen; egy szent topolyafának törzséből való az alakja, de a fakéreg repedései fent egy csodálatos és félelmetes emberarcot mutatnak. Emberkéz nem nyúlt soha a fához, éjnek idején, nem tudni ki döntötte le és vitte a törzsatya hajlékába már őseink korában. Annyi bizonyos, hogy a fakéreg emberarcot mutat és a Bálvány a mi istenünk. Te nem ismered őt, idegen, és lám gondolataidból sem tudhatsz felőle semmit.

Námán örömest megfelelt volna e beszédre, de nem akarta megsérteni a tűzhelyet, amelynek vendége volt, azért meghajtotta fejét és annyit mondott:

– Áldassék az, akit ti áldotok, én megmelegedtem tüzeteknél és ettem kenyeretekből.

Majd rövid hallgatás után ő fordult kérdéssel hozzájuk.

– Mondjátok el inkább ti, jó emberek, miképp megy a sorotok e vidéken? Jó-e a legelő, bőven tejelnek, jó gyapjút adnak-e az állatok, van-e bőven legelőjük?

– Megvolna minden, – felelték – de mégis nagy baj szakadt ránk nemrégiben. A Hatalmas Bálvány haragja sujt minket és a jószág százával vész el valami szörnyű kórságban, amit sem a javasasszonyok, sem a bűbájossághoz értők, vagy a garaboncok meg nem tudnak gyógyítani. Egyik juh a másik után esik bele a kórságba.

– A bajt apró, szemmel se látható lények okozzák, – felelt Námán – azok vándorolnak egyik állat testéből a másikba és mert nagyon gyorsan szaporodnak, azért nő egyre a betegség

– Valóban, – szólt erre az egyik férfi – most már látom, hogy bölcsesség lakik benned. Mert a táltos is ilyenformán mondta a mult ünnepen. Hogy ártó, gonosz kis láthatatlan szellemek vagy ördögök bujnak a szegény juhokba, egyikből a másikba és nincs, aki kiűzze őket.

Námán királyfi zavarba jött. Ő bizony nem így mondotta, nagyon félreértették szavait, de nem akart sérteni senkit, azért újra hallgatott.

Az öreg pásztor jelt adott a lefekvésre és az emberek sorra pihentek el a cserény körül s benn a száraz fűből való almokon. A vendégnek a legvédettebb helyet engedték át a fal zúgában.

Reggelre kelve azonban a királyfi így szólt a család öregjeihez:

– Ti jó szívvel voltatok irántam és nekem semmim sincs, amit ajándékul adhatnék nektek. De hogy mégis megmutassam hálámat, megpróbálom meggyógyítani beteg állataitokat.

– Ah, kiűzöd az ártó ördögöket? – kérdezték a pásztorok.

– Megnéztem jól a ti földetek porának színét és megtapintottam ujjaim közt. Ezen a földön bizonnyal kell nőni egy apró háromlevelű, bolyhos virágú kis dudvának, menjünk, keressük meg azt.

Egypáran elindultak vele s a cserénytől nem messze, egy sekélyvizű pusztai kút környékén nemsokára örömmel fedeztek föl egész csomó olyan füvet, amilyet az idegen említett.

Námán jó csomót szedetett belőle, hazavitte a cserénybe és tüzet rakatott. Egy agyagbögrében jó sokáig főzte a füvet, aztán hintett bele porrátörve abból a vörös agyagföldből, amit szintén a közelben talált, aztán ment az egyik beteg birkához, amelyik kínosan hánykolódott a földön és az egyik labdacsot a nyelvére tette, hogy lenyelje. Hát bizony egy félóra mulva az állat lecsendesedett, majd fel is tápászkodott a földről és füvelgetni kezdett. Nem volt már annak semmi baja.

Nosza, nem csinált egyebet aznap az egész pásztornép, mint a juhoknak való orvosságot, amint az idegen ifjútól tanulták, nemcsak a vendéglátó cserény, hanem valamennyien a szomszédbeliek is. Mivel pedig aznap a Hatalmas Bálvány ünnepe volt, minden cserény fejének el kellett zarándokolnia áldozati bárányával a közös szentélyhez, mely a törzsfő hajlékában volt. Így aznap még az egész törzs pásztorai megtudták a jó hírt: vége a dögvésznek, mert a Bálvány egy csodatevő idegent küldött hozzájuk, aki a föld füvével és porával űzi el a rossz szellemet.

Körül is vették Námán királyfit aznap a pásztorok. Hoztak neki ajándékokat, a magok szőtteseit, jó, égetett cserépedényt, illatos sajtokat, köntöse szélét is csókolták, úgy kérték, marasztalták, ne hagyja még el őket. A királyfinak meg kellett igérnie, hogy egy ideig még közöttük marad.

Két nap mulva követek érkeztek a törzs főnökétől, a legfőbb atyától. Elmondták, hogy már a törzsfő is hírét vette az idegen ifjú tudományának és arra kéreti, jönne el a követekkel és tisztelné meg az ő hajlékát. Mert – mondották – volna ő neki egy gyönyörű szép, ifjú hajadon leánya, egész világon a legkedvesebbje, aki jó ideje már nagy betegen fekszik, senki meg nem gyógyíthatja. Ha a tiszteletre méltó idegen az állatok betegségével olyan könnyen elbánik, hátha tudna emberen is segíteni, hátha a szépséges Jezabel kórságát is meg tudná szüntetni.

A királyfi tehát elment a követekkel a törzs atyjához. És hogy a szót hiába ne űzzem-fűzzem, csakhamar megtalálta a beteg hajadon gyógyulására való italt és balzsamokat is. Összekereste a réten, összefőzte pusztai füvekből, bogarak porrátört szárnyából, fa mézgájából, kövek izzadmányából, úgy ahogy a természet ingyen adja a hozzá értőnek a szenvedések enyhülését. A nagybeteg szép Jezabel arca nemsokára átpirosodott, szeme fényes lett, mint régen, újra kedvesen és ügyesen járt-kelt a karámok körül, megint lehetett hallani okos, kedves beszéde zengését és a szentély sátorában a Hatalmas Bálvány ünnepein újra ő helyezte az oltárra a füstölgő áldozat bárányait s ő lejtett ifjú leánytársai élén virágtáncot az égő oltár körül, mert mindez a törzs hajadon leányának tiszte volt.

A főnök most már minden tőle telhető jóval meg akarta jutalmazni az ifjú idegent, aki megmentette gyermekét. A saját lakóhelye közelében, – mert a törzs főbbjei már nemcsak sövényfalaktól védve, hanem valódi ponyvás sátorban laktak – tehát az ő sátrához közel adott neki szállást, mely a legkényelmesebbek közül való volt, ellátta minden jóval, amit a pásztorok egyszerű élete nyujthatott és olyan nagy tisztelettel, hódolattal vette körül, hogy Námán csúnya dolognak tartotta volna mindjárt tovább állni és elvándorolni a Valóság egyéb tájai felé. Hisz a pásztornép oly együgyű, ártatlan és ragaszkodó volt, valósággal megszerette őket, mintha maga is e nép fia volna. Gondolta, egy időre megtelepszik közöttük.

Nemsokára aztán elkövetkezett az az idő, amikor minden évben idegen tartománybeli kereskedők jönnek e vidékre, hogy a fölösleges gyapjút és bőröket elvigyék és helyette edényt, szövetet, szerszámokat és az asszonyok számára kösöntyüket hagyjanak itt cserébe.

A főnök karámja előtt történt az adás-vevés; odahozták a pusztai emberek árúikat, s az idegenek ott rakták le sorjában a csereértékeket. Námán királyfi elnézte, mint sorjázzák, számlálják el a lenyúzott juhbőröket. A pásztorok ujjaikon számláltak, minden darabnál egy ujjat egyenesítve ki az ökölből. Mikor tízig jutottak, akkor késsel egy vonalat rótt be az árú gazdája a pásztorbot nyelébe és ahány vonal volt, annyi részben kapta ő is a csereportékát alkú szerint. Minthogy mindenkinek tíz ujja volt, tizével számolták az árút. Csak az volt a baj, hogy a sokszor tizet újra számlálni kellett, s a tizet jelentő vonal több volt a tíznél, sőt néha tízszer tíznél is. Ebből aztán annyi zűrzavar, veszekedés, újrakezdés, bíráskodás volt, hogy hallgatni is nehéz. Námán nézte egy darabig türelemmel, aztán elővett egy botot és ő is rótt; úgy azonban, hogy a második tizet másforma vonallal jelezte, mint az elsőt, a harmadikat is, a többit is. Százon felül újra kezdte a formákat, csak most az egyszázast mutatta mindegyik jelnél egy külön húzáska. Egy-két értelmesebb fiatal pásztor bámulva nézte Námánt, hogy lám, mennyivel könnyebb így a dolog és ott helyben hamarosan meg is tanulták az első számjegyeket, amiket Námán hirtelenében kitalált számukra.

Később a gyapjú eladására került a dolog. Ezt kosarakba tették, hogy megmérhessék, de mert egyik szakajtó nyomottabb volt a másiknál, vevő is, eladó is sorba emelgette a gyapjúcsomókat és összepöröltek rajta, melyikben van több, melyik könnyebb, melyik nehezebb. Námán királyfi összehúzta egy percre a homlokát, gondolt egyet. Hirtelen egy ágasforma gerendácskát faragott, keresztbefektette egy fatőcskén és egy helyen jól ráerősítette, de úgy, hogy le-fel hajladozhatott, mint a kút gémje. A két végére két bográcsot akasztott és kész volt az első mérleg. Egyik bográcsba tette azt a gyapjúcsomót, amelyiknek a nagyságát mind a két fél helyesnek itélte, a másikba annyi követ, hogy egyensúlyba kerüljön. Ez a rakás kő volt most már mértéke a többi gyapjúnak, s az egész vásár könnyebben és gyorsabban folyt le, mint annak előtte.

Az áldomás lakomáján a törzsatya maga mellé ültette a tűzhelynél Námán királyfit és ő maga szedte ki neki a bográcsból a legjobb falatokat.

– Jöjj, leányom, és tiszteld meg te is az idegent, akit a Hatalmas Bálvány küldött nekünk, hogy csodadolgokat műveljen itt és megnyissa elménket!

Námán szólni szeretett volna, megmondani, hogy amit ő kitalál, az egy sem csodadolog, csak a természet felhasználása a képzelet segítségével; és hogy neki semmi köze sincs a fatörzs-bálványhoz. De Jezabel már feléje indult egy üveg itallal, mely mézből és erjesztett tejből készült és édes-csípős ízű, kellemesen melegítő erejű volt. Olyan szíves mosollyal, olyan szelíd és zengő szóval tudott kínálkozni, hogy Námán a pohár után nyúlt és nem felelt a főnök szavaira.

A vásárok után esős, borús idők jártak, a pásztorok ponyvát húztak a cserény tetejére, hogy tüzet rakhassanak, összebújtak subáikba és csendesen beszélgetve, szunyókálva ölték az időt, a törzs legfőbbjei alig másképp, mint az egyszerű pásztorok, Azok a fiatal emberek, akik a minap megtanulták Námántól a számjegyírást, most is egyre körülte lebzseltek és örültek, ha egy szavát elleshették. A fiatal tanítómesternek igazán öröme telt bennük.

Egyszer aztán előkeresett néhány síma, égetett agyagtáblát, amilyennel a módosabb pásztorcsaládok a tűzhely alját szokták szépen kirakni. Aztán bekente őket a méhek köpüjéből vett viasszal és egy kis fapálcikát finomra meghegyezett. Ha ezzel vonalat húzott az agyagtáblára, nyoma maradt annak. A borús napokon, mikor a falka lucskosan barangolt, egy-két sáros-pásztor néha ki-kinézett megterelni, a cserény oldalát eső verte és a tűzparázs sistergett a nedves földön, ilyen időben kezdte meg Námán az írás mesterségét tanítani. A szóknak vagy hangoknak a képét ő találta ki rendesen, bár néha egy-egy értelmesebb pásztorfiú is formált egészen magától csinos és könnyen leírható formájú betűt. Milyen nagy volt az öröm, ha a mester ezt fogadta el jónak. S a második leckeórán már honnét, honnét nem, egyszer csak körükbe telepedett ám a szép Jezabel is a tanulóknak és egyik ifjú sem volt ő nála szorgalmasabb vagy találékonyabb. Ez a kis tanulósereg aztán hívebben ragaszkodott mesteréhez, mint akár a testvér a testvérhez, vagy gyermek a szülőjéhez.

Este, mikor az ég fellegeit el-elhordta az alkonyati szél, az eső elállt, s az öregebb pásztorok is a tűz köré gyülekeztek, ezek is kérték Námánt, tanítaná őket is valamire. Az égen fényesen ragyogtak a csillagok s a pásztorok révedező szeme ezek kósza járását bámulta.

– Taníts valamit a csillagos égről, – mondták. – Úgy-e, azok a Hatalmas Bálvány szemei?

A fiatal mester most már igazán elkedvetlenedett kissé. Mit is feleljen ő ezeknek, hogy félre ne értsék, hibásan ne magyarázzák. És mi az a tudás, ami nekik hasznos lehet az ő egyszerű életükben. Gondolkozott kissé, aztán egyszerű szavakban elmagyarázta nekik a csillagképek helyét, fekvését, és hogy ezek szerint, hogy lehet eligazodni annak, aki a pusztában eltéved, hogy lehet megtudni az időt a csillagok állásából, hajnallik-e már, vagy még messze a reggel, és hogy mind e képletek egyszer kerülik meg az eget, míg az eső és szárazság, virágnyílás, levélhullás, hidegség, melegség egyszer felváltja egymást a földön. És a nép örült az új tudománynak, kedvtelve nézegette, hogy hasonlít oroszlánra, bikára, kosra, medvére, miegyébre a csillagok fénylő csoportja. És mint aki most már nagyon sokat, éppen eleget tud valamiről, nyugodtan hajtották álomra fejüket.

Hanem Námán királyfi szemére nem jött álom. A lelke háborgott és bensejében önmagát vádolta amiért ezek előtt a jó emberek előtt mostanáig elhallgatta, rejtve tartotta az igazságot, a természet és az élet nagy törvényeit, amik a tudománynak igazi kincsei. Úgy érezte, hogy ő hálátlan volt vendégszeretetükért, amiért nem tanította meg őket mindenre, amit ő felfoghat és ért a világból, és csak válogatva adott nekik a tudásból valamit. Hisz igaz, hogy mindannak, amit tőle tanultak, jó hasznát vehetik, de szabad-e őket mégis balhiedelmükben meghagyni? Nem, nem, ezt nem érdemelték tőle. És a lelkében nagy elhatározás kelt. Ezentúl a teljes igazságot fogja tanítani.

És másnap nagy gyülekezést hirdetett ki a törzsfő karámja elé, mondván, hogy új tudományra fogja tanítani a hallgatókat. És az egész puszta apraja-nagyja összesereglett a térségen, ahol egy mesterséges kis földhányás csúcsáról, amit azért emeltek, hogy messzebb lássanak el onnét a tébolygó nyáj után, e dombocska tetejéről szólni kezdett hozzájuk. Mondotta pedig körülbelül ezeket:

– Barátaim, mielőtt egy napon végképp elbúcsúznám tőletek, meg akarlak titeket tanítani mindarra az igazságra, amihez a természet idáig hozzáférni engedett. Hallgassatok rám! Az, amit magatok körül láttok, legtöbbször nem igaz, hanem csak látszat. A föld, amin álltok, nem nyugszik a talpatok alatt, hanem őrült sebességgel forog és kereng. Az ég alja nem ér le a földre, mert a föld gömbölyűbb egy óriás almánál és támaszték nélkül lebeg a ürességben, égbolt pedig nem is létezik, mert az csak messze levegő. A betegségeket nem ördögök vagy szellemek okozzák, hanem nagyon picike állatok vagy gombák; azért nem láthatók, mert igen kicsinyek, de épp úgy élnek, esznek és szaporodnak, mint a többi élő. Az írás, számolás sem bűbájos tudomány, hanem az emberi észnek a kitalálása. A gyógyító erő benne van a füvekben, kövekben, de azok épp úgy a föld porából valók, mint az ember teste. A természet egyik gyermekével neveli, gyógyítja a másikat. Az ég csillagai közelről óriási napok, vagy szürke földgolyók, akár ez a mienk és egymás körül keringenek, forognak, mint a föld a nap körül. Ez a régi, eres fatörzs pedig, a Bálvány, higyjétek el, barátaim, nem egyéb ócska fánál, a kérgén csupa véletlen ákombákom a rajz, tűzre való, nem arra, hogy imádják. Akit igazán imádni kell, azt soha nem látja emberi szem, bár jelen van mindenütt, fűben, fában és bennünk és ő a jóság, az erő és a gondolat.

Elhallgatott. Az emberek kővé meredten a meglepetéstől, halálos zavarban és szorongó csendességben álltak körülte és mindegyiknek a tekintete a törzsfőnököt kereste, aki haragtól és ijedtségtől pirosan ült sátora előtt. Az emberek végre fellélekzettek és egymásra néztek, kutatva, szorongva és mosolyogva.

– Borzasztó, miket mondott!

– Oh, milyen merész! Csoda, hogy a Hatalmas Bálvány torkán nem fullasztotta. Hogy tűz nem csapott ki a földből!

– Menjünk! Még minket is baj ér!

– Hogy a beteg emberben gombák vannak! Ilyen balgatagság!

– Hogy a csillagok olyanok, mint ez, amin állunk!

– Hogy a föld gömbölyű! Hát nem látjuk-e mind, hogy kerek?

– Hogy az ég nincs is! Oh, hát nem látjuk-e most is kékleni felettünk!

– És a Bálványról mit mondott, a szent Bálványról! Miért is hallgattunk rá!

– És mi tápláltuk, kiszolgáltuk az istentelent. Csak meg ne büntessen a Bálvány!

– Hogy az igazi Istent nem lehet látni, azt mondta. Eh, tűzre vele!

– Meg kell bosszulni a Bálványt. Halál a szentségtörőre!

És a főnök szava hangosan, mennydörgőn zengett át a sokaságon:

– Igen, halál az idegenre!

Csak a Jezabel szép arca lett nagyon sápadt erre. De ki látta azt?

A karámok előtt mély verem volt, szűk nyilású és lent kiszélesített üreg, ahol a hideg és nedves évszakban száraz takarmányt őriznek az egész törzs állatjai számára. Ide vetették be Námán herceget, hogy másnap máglyán égessék meg a szent Bálvány kiengesztelésére. Az egész nép zajongott és dühösen követelte a szörnyű büntetést; csak az a tíz-tizenkét ifjú, az írástudó tanítványok serege gyűlt össze csendben egy elhagyatott karám mögött és sírva virrasztották szeretett mesterüket.

Az éj is leszállt és Námán királyfi a verem fenekén várta biztos halált. A néptől, amelyet szeretett és tanított, akikkel a lelkét is meg akarta osztani.

– Ez tehát a Valóság! Megérdemeltem, mert hinni tudtam az emberi jóságban és abban, hogy a félállatok elméjét megnyithatom a szent igazságnak. Addig lábaim előtt csúsztak, míg a tanításom hasznukra vált a falánk kenyérszerzésben, most, hogy fel akartam őket emelni magamhoz, vesztemre törnek. Ez a Valóság világa!

A hold fénye betűzött a verem szűk nyílásán és a fényfoltban valami árnyék rezzent meg. Námán felnézett, egy emberarcot látott odafenn, oh igen, a Jezabel kedves leányarca volt. Aztán a kőzávár csikordult a verem ajtaján.

– Mester! Itt van nálam a hágcsó, amivel a pásztorok lejárnak, ha takarmányt hoznak fel a veremből. Fent megerősítem, csak hágj fel rajta bátran.

És a kötélhágcsó gombolyodva hullott a fenékre.

– Nem megyek, Jezabel – mondta az ifjú komoran. – Mindenben csalódtam, az emberek hálátlanok, közönségesek és hitványak, úgy sem tudnék köztük élni. Teljen csak kedvük; ha nem hittek nekem, szívesen meghalok.

Fentről pedig nagyon komoly, tiszta csengéssel hangzott vissza a leány felelete:

– Mester, én hiszek neked!

Az ifjú bölcs szíve megdobbant és felhágott az első fokra.

Mikor fenn volt, a leány két felszerszámozott koshoz vezette. A templom szent állatai voltak, melyek körmeneteken húzták a fabálvány kocsiját.

– Siessünk, – mondta Jezabel – hajnalra a látóhatár szélén, amaz erdők alatt kell lennünk. Ott, a folyón túl, más törzsek birodalma van, azok nem fognak bántani.

– És te, Jezabel? – kérdezte bámulva Námán.

– Veled megyek, természetesen. Hisz… megölnének itt.

– Elhagyod apáid sátorát?

– El. Hisz te tanítottál meg az igazságra.

Egy határkő mellett emberek csoportja feketéllett. Námán megdöbbent.

– A mi embereink azok, – szólt mosolyogva Jezabel. – Tanítványaid serege, rád várnak, hogy kövessenek ők is téged.

Valóban úgy volt. Az írástudó ifjak néma örömmel fogták körül, megtapogatták, él-e vajjon? Aztán felkaptak állataikra ők is és egyhangú meggyőződéssel mondták:

– Vezess bennünket akárhova, mi veled leszünk mindig, soha el nem hagyunk. Mi hiszünk neked.

Hajnaltájt valóban elétrék a távoli erdőség első fáit, átkelhettek a kis folyón. Itt már biztonságban voltak, és a pásztornép karámjai teljesen elvesztek, elmosódtak a távolban Ha akarnák, sem üldözhetnék őket, hisz állataik közül azok a különösen erős és nagyfajta juhok, melyeket az istenség szolgálatára és körmeneten a papok és a bálvány hordására neveltek, mind velük, a szökevényekkel vannak. Námán végre leheveredhetett kissé és a szürkülő hajnalban végignézett kis csapatján. Okos, fiatal arcán töprengés es szomorúság volt, de az ajka gyengén mosolygott.

– Ez tehát seregem, e hű, kis földönfutó csoport. Ez a néhány lélek mindaz, amit meghódíthattam a Valóság országából. Kevés, nagyon kevés! És én az igazság hódító diadaláról álmodoztam!

És a víz sodrát nézte, amint elfut és újra támad örökkön-örökké a sok apró, változó hullám. Ilyen zaklatott, ilyen hányódó a földön az igazság felkent papjainak élete, – gondolta a királyfi.

És ennél a mélabús gondolatnál hagyjuk magára egy ideig őt is, Képzeletország bölcs, fiatal királyfiát, akinek csalódnia kellett a Valóság birodalmában.