Yonos, a Kedves

Yonos, a kedves.

Holdvilágos, ezüstös, szép nyári éjszaka volt, amikor Yonos, a legifjabb királyfi, aki annyira hasonlított édesanyjára és akit ez a három királyfi között a legjobban szeretett – egyidőben e, később-e bátyjainál, az nem sokat számít – legelőször széjjelnézett a zsibbasztó álomutazás után a Valóság világában. Különös helyen találta magát. Egy alacsony kőfal párkányán ült, bíborral szegett fehér tógája és szíjas szandálja átnedvesedett a lágymeleg könnyű harmattól; a mezők felől édes, fűszeres virágillatot hozott feléje a szellő, amely gyöngéden játszott barna hajfürtjeivel; előtte pedig a messzeségben kéklett, morajlott, hullámzott a tenger, lombos, szép szigetek csoportjait, lepkeszárnyú, kicsiny vitorláshajókat lengetve tükrén.

– Milyen szép itt minden! – suttogta Yonos, és a holdfényben csillogó, nagy vizet nézte. – Milyen lágyan mormolnak a habok, milyen zengve ütődnek a parti sziklához! Ez talán nem is a Valóság országa!

Amint a szeme lassan az éjszaka homályához szokott, kezdte megkülönböztetni maga körül is a valóság tárgyait. A tengernek egy kies, szép öble nyúlt ott be a szárazföldbe s az öböl partján lombos, csalitos, fiatal erdők mindenütt; madárhangtól zengők, vadvirágtól illatosak. Ám a berek itt a part közelében irtva volt már, emberkéz-alkotta tisztásoktól megszaggatva, s e tiszta helyeken fehér, csillogó kőből emelt, félig kész faluk, megkezdett, összetákolt építmények részei látszottak szerteszét. A királyfi azt hitte, romok között van, s a zsongó, gyönyörű éjszakában kedve támadt körülnézni a környéken.

Nem, nem lehettek elhagyott, ócska romok ez építmények. E fehér falak még hótiszták és illetetlenek voltak, néhol nedvesek a kődarabok összeillesztése helyén, s itt-ott emberi eszközöket, építéshez való szereket lehetett találni, mintegy tegnapról mára félretéve egy-egy falszöglet árnyékába. Egy épülőben levő város falai közt volt Yonos.

Már felismerte a lakóházak alaprajzát, az udvarok térségét és az utcákul hagyott közökben járt-kelt. Lengő, fehér ruhájával az éj szellője játszott és a holdfény beragyogta szép, fiatal arcát. Olyan volt itt a kék, ezüstös homályban, a néma, fehér kövek és magányos utak közepett, mint az éj ifjú istene.

Elfáradt kissé és egy nagyobb, üresen hagyott térség közelében egy kőlapra ült, mely az egyik ház küszöbén állott. A tengert nézte, az ég mély, titokzatos kékjét, a készülő falak zegzúgos formáit és a néma, halvány holdat, mely olyan titokszerűnek, bűbájosnak tünt fel előtte, hogy egyre hosszan, mélyen nézett fénylő arcába és valami különös bágyadtság fogta el. Ebben a percben olyan dolgot is látott és érzett, amik rendes körülmények közt rejtve vannak élő szemek elől.

Most behúnyta a szemét és valami különös, magasztos érzés járta át. Egy kép kezdett kibontakozni előtte a semmiből, az éjszaka homályából, egy gyönyörű asszonyi alak, nemes királynői fővel, szelíd és mégis parancsoló szemekkel, pompás, tökéletes testalkattal. Hasonlított királyi anyjához, de ifjabbnak látszott, és kinyujtott fehér kezében olajág volt.

Az ifjú herceg fölrezzent és a földre nézett. Egyszerű véső hevert lábainál, olyan, amit a mívesek használhattak az építés közben. Yonos lehajolt érte és valami különös indulattal ütötte a csillogó fehér kőtömb felé, amely feldolgozatlanul támaszkodott még a fal tövéhez. Egy darab márvány csengve hullott le a tömb csúcsáról, de ezzel a felső rész gömbölydedebb lett, emberi fejhez jobban hasonló. Yonos felállt és most már óvatosabban pattantott le egy-egy darabot. Ah, ime nagyjában a vállak formája és a kar domborulata! Most már lázasan, hévvel dolgozott és rövid idő mulva, mikor karja kimerülten hullt alá és kissé pihennie kellett, az alak durva, nagy vonásokban egy asszony karcsú formáját mutatta. Ám e kőasszony rejtett, elburkolt vonalait, a kő érdes szögleteit már alig látta Yonos. Lelki szemei előtt a holdfényben megálmodott alak állt és csak érzésébe kellett elmerülnie, hogy annál világosabban lássa azt. Oly könnyűnek tetszett neki e képmást egészen olyanná formálnia. Újult lelkesedéssel, csillogó szemmel, izgatottan és fáradatlanul dolgozott, tört, simított, csiszolt és gömbölyített a kövön, – és mire a hold korongja gyors ívben aláhanyatlott az égen, előtte állt az elképzelt gyönyörű alak, szelíd, komoly szemeivel, királyi fejével, nemes és tiszta formáival; leomló, redős köntös fedte és kinyujtott kőkarjában olajágat tartott. A hold rézsút világította meg a szoborművet, és Yonos, amint végignézett rajta, maga is megdöbbent. Mintha csoda történt volna vele, maga sem értette egészen, hogyan történhetett, hogy a durva kőtömeg ilyen fenséges formákba idomult az ő keze alatt. Hisz ez az ő képzelete alkotása, ő hozta létre, szinte a semmiből teremtette. Tegnap még senki sem álmodta meg és holnaptól kezdve bámulatot és gyönyörűséget fog kelteni, amíg csak emberek élnek.

A művészt egyszerre mély megindulás fogta el; szemébe könnyek gyűltek, ajka mosolygott és öntudatlanul borult le a saját keze műve előtt. Arcát félkarjára támasztva terült el a hűvös, harmatos földön, barna haja szép, lelkes arcába hullott és a nagy fáradtságtól úgy szunnyadt el, álmában is látva a kőasszony tökéletes szépségű arcát, szelíd mosolyát.

Nagysokára, húnyt szemmel ébredezve még, emberi hangokat hallott maga körül, és körülte sereglő léptek neszét.

– Egy idegen ifjú szunnyad a küszöbön! – mondta az egyik.

– Egy fehér tógás, szép arcú ifjú!

– Milyen fáradt lehet! Hagyjuk pihenni.

– Milyen szép, selymes haja van. És hogy mosolyog álmában.

Aztán egyszerre az álmélkodás szaggatott hangjai következtek és a hirtelen támadt csendben szinte kiáltott egy hang:

– Ide nézzetek! Ime, egy kőből való asszony!

Az emberek reszketve az örömtől és csodálkozástól, elnémulva állták körül a márványszobrot és Yonos, aki közben felnyitotta szemét és félkarjára könyökölt, láthatta arcukon a remekmű hatását.

– Hogy csodálják! Ugyanazt érzik láttára, amit én éreztem, amíg faragtam – ujjongott a királyfi.

Jó idő mult el, amíg fölocsudtak a gyönyörűségtől és Yonos felé fordultak. Akkor körülsereglették őt, elhalmozták nyájasságukkal és kérdéseikkel.

– Te valóban a Napisten fia vagy, s ez itt Niobé, aki kővé változott, amint beszélik.

– Nem, te az erdei szellem vagy és ez a virágtaposó leány, akit haragodban kővé változtattál.

– Vagy az égből szálltál alá és megáldottad a darab követ, mire ez isteni alakká változott.

Yonos felemelkedett, elsímította hajfürteit és felvette a földről az elejtett vésőt.

– Hogy én ki vagyok és honnét jöttem, azt ne kérdezzétek. Ezt a kőszobrot a ti szerszámotok segítségével magam véstem a kőből egy éjszakán. De hogy miként lett épp ilyenné, honnét van csodálatos mosolya, szelíd szeme és gyönyörű karjai, erre nem felelhet a véső és kezem. Képzeletemben a semmiből alkottam egy pillanat alatt, a kivitel már szinte magától jött.

– De hát ki ő, akinek képmását megalkottad?

Yonos elmosolyodott. Oly megnyerő bájjal tudott az idegen ifjú mosolyogni.

– Ha úgy tetszik, mondjuk, az istennő szobra. Talán a nemes és tiszta istennője, aki a béke úrnője és a Szépség kifejezője. Aki megtanítja a híveit a szépmesterségekre és szent örömöket ad. Talán épp ti vagytok az ő választott népe. Oh igen, bizonyára ő védelmébe fogadja az épülő várost.

Halk felkiáltások, boldog örömzaj kisérte szavait. Most már áhitattal járultak a szoborhoz és könnyes szemmel, boldog tisztelettel néztek rá. Aztán megint Yonost vették körül.

– Beszélj még valamit nekünk! Olyan édes a fülnek a te hangod.

– Kedvelitek a mesét? – mondta az ifjú és leült a márványlépcsőre. – Figyeljetek tehát.

És kedves, zengő hangján, beszédes arcával, lelkes mosolyával beszélni kezdett, csak úgy hirtelenében találva ki, amit mond. Mesélt egy messze, boldog helyről, ahol csupa istenek laknak, boldogan lakomáznak és az élet italát ízlelik. Ők vezetik az ember sorsát. A legfőbb közöttük a mennydörgés ura, kinek nyílai a villámok és haragja a vihar. Mellette van a nap istene, aki tüzes szekéren hajtat át az égen, pompás négy lovával, s alkonyatra a tengerbe zuhan, hogy ott megtisztuljon és felfrissüljön ismét hajnalig. Ám a tengernek is van istene, ki háromágú szigonnyal felzavarja a vizet és akkor vihar lesz. Felesége az ezüstlábú istennő és szolgálói a halfarkú vízi asszonyok, kiknek teste derékon alul pikkelyes haléhoz hasonlít. És a gabna érését, a mezők virágzását is egy szép, jóságos istenasszony adja, akinek leányát az alvilág komor ura elrabolta feleségül. Csak félévre jöhet vissza a szép leány kesergő anyjához és ilyenkor a földön tavasz meg nyár van; de ha visszatér férjéhez, beköszönt a hideg tél. És beszélt az erdők játszadozó kis istennőiről, a karcsú nimfákról, a gyöngéd najádokról és a lompos, állattestű férfiakról, akiket faunoknak hívnak.

Az emberek előregörnyedve lesték minden szavát. Milyen szépen volt kigondolva mindez! És mint a méz, oly édesen folyt ajkairól a szó.

De hiszen ez nem volt igaz, amiket beszélt, mondhatná valaki. Oh, ezek az emberek azt nem is tudakolták, ők megelégedtek azzal, hogy szép és jól esik hallani. Különben is, mindez mese gyanánt volt mondva, ki tehetett róla, ha a hallgatók úgy beleélték magukat, hogy igaznak gondolták. Aztán meg azt se feledjétek, hogy Yonos királyfi a Képzelet országából való volt, ott pedig nincsen hazugság, mert ott igaz minden, amit az ember kigondol magának.

Az emberek tehát boldogan hallgatták az ifjút, elhallgatták volna estélig, hajnalig is.

– No, de most már dologra, emberek! – nevetett Yonos királyfi. – Az istennőnek szentélyt kell építenünk, hogy szobrát elhelyezhessük abban.

– Te köztünk fogsz maradni, nemde, és meséddel üdítesz fel, ha elfáradunk?

– Engedjétek meg, – kérte Yonos – hogy én vezessem az istennő templomának építését.

– Igen, igen! Parancsolj nekünk! – szóltak és örömmel siettek utána. Künn az utcákon s a megkezdett falak között már sürűn hullámzott, tolongott a többi nép, s amíg a herceg mesélt, a bennlevők tolmácsként adták tovább szavait a körülállóknak. Akik eddig nem férhettek a szobor közelébe, azok most jöttek, egymásnak helyet adva, hogy sorban színe elé járuljanak. De mindez csendben, tolakodás nélkül ment, a szépség hatása megszelidítette az embereket.

Yonos egy kicsiny magaslatra vezette az építésre kiválogatott embereket. A tetőről messze el lehetett látni a tenger hullámzó síkjára, ahol lepkeszárnyú kis vitorláshajók néztek a szigetekre és a szárazföld zöld berkeire. A domb szellős, napfényes fensíkján kivánta Yonos a szentélyt. Vesszőt keresett és a puha földbe rajzolva megcsinálta a sokszögű templom tervét. Míg ebben fáradt, újra elfogta az alkotás öröme és lelkesültsége és különös világossággal magyarázta meg tervét.

– Oszlopsorok fogják körülvenni, kettős rendben. Karcsú márványsudárok ezek; magasba szökkenők, lomblevél koszorúzta fejükön hordják az épület megosztott terhét. A templom homlokzata háromszögű oromfal lesz, arra képeket faragunk, melyek félig domborúan tekintenek elő a kő síkjából.

És hozzáfogtak. Yonos maga is vésőt fogott néha, vagy igazított a terven, csiszolt a formákon, a fehér oszlopsudárok karcsún nőttek ki a földből és éjszaka, a méla holdfényben, némán, mintha még magasabbra nyúltak volna. A nyitott csarnokon átlengett a friss, zamatos tengeri szél, vagy a rónák virágillatos lehellete, a templom orma pedig napkeletre nézett és köszöntötte a biborruhás, diadalmas hajnalt. Valóban, a csodálatos szoborműhöz méltó volt hajléka is.

Mikor belsejét is elkészítették és falait elsímították, Yonos néhány vörösszínű bogárkát morzsolt szét egy edény vízben. A víz bíborszínű lett tőle.

– Ime, ez hasonlít a vér vagy a láng színéhez. Próbáljatok olyan nedvet készíteni, mely kék legyen, mint az ég, majd zöldet, mint a fák lombja, érett narancshoz hasonlót és feketét, mint az árnyék.

Az emberek hozzáláttak a próbálgatáshoz. Felhasználták a virágok színes szirmait, a kövek porát, a föld ásványait és a vizek színes fövényét; és nemsokára együtt volt a szivárvány valamennyi színe. Akkor Yonos ecsetet készített állati sörtéből és bement a templomba. Oh, régen formálódtak már az ő lelkében a különös vonalak különös formái, meglepő hajlások, csavarodások és elágazások; rég látja már, ahányszor lehunyja szemét, a tarka mintákat kialakulni, gyönyörű színes foltokat összefolyni és a háttérből kiválni, ő már nem is látta üresnek képzeletében a templom falait. Oly könnyű volt előkeresni a színeket és a mesés arabeszkek pompás szőnyegmintáit vetni a színtelen síkra, leveleket és viráglombot, állatfejeket, mesebeli sárkányokat és bőségszarúkat, mind a természet képeit, ám a képzelet új kapcsolásában, úgy fonódva, bogozódva össze, ahogy az a valóságban nem látható. És a fogékony nép lelke megint gazdagodott a szépségnek egy új kifejezésével: megtanulták a festészetet.

Ezután már szorgosan látott hozzá kiki a saját háza befejezéséhez. Yonos királyfi álmodozva ült egy-egy kövön, míg a munka folyt; úgy látszott, éppen csak pihen, pedig képzelete sokszor sokszorozva működött és a képírás, a faragás, építés legcsodásabb formáit varázsolta elő. Ő adta meg tervét mindannak, ami a várost diszítette, kapukat és oszlopokat, kútszobrokat és kőpárkányokat talált ki és magyarázott meg. S a szép márványváros olyan gyorsan és csodálatosan, olyan fehéren és ragyogón támadt elő, mintha egy reggelen a tenger habjaiból született volna.

Ha az építők fáradtak voltak és kedvük lankadt, kimerült, letelepedtek Yonos körül és ő meséket mondott nekik. Nem volt olyan fa, virág, állat vagy bogár, barlang vagy odú, amiről ő gyönyörű mesét ne tudott volna kitalálni. Amit mondott, az nem volt igaz közönséges értelemben, mert nem történt épp úgy, ahogy mesélte, de sokszor a valóságnál is igazabb volt, mert az életet, a Valóságot tükrözte, de olyan képletesen, mint a templomfal festett arabeszkjei az erdő virágait és madarait. Ám ha a mesélésben elfáradt, vagy sokáig hallgatta a tenger moraját, a madarak énekét és a szellő danáját az oszlopok között, akkor elővette lantját, melynek favázára vékonyabb-vastagabb állati húrok voltak feszítve; s az igénytelen szerszámból oly változatos, csodás dallamokat csalt ki, hogy aki hallgatta, a szíve legmélyéig érezte rezegni a muzsikát. Nem lehetett azt megmagyarázni, csak érezni; érezni lehetett, hogy a tenger moraja, a szél zúgása, a madarak éneke, a tavasz virulása és a nyár napsugara, minden öröm és minden fájdalom, minden szeretet és minden szomorúság megszólalt ezen a lanton. És Yonos szöveget is énekelt hozzá hősi csatákról, pásztori egyszerű boldogságról, haldokló ifjúról vagy mosolygó szép menyasszonyról és a dal szövege is a lélekbe hatott, mert a lélek szülötte volt. Végre, mikor már a munka legfőbbjén túl voltak, Yonos, hogy kedvet öntsön beléjük a hátralévő kevéshez, felövezte bíborral szegett ruháját és a zene ütemére táncba fogott. Oly könnyedén lejtett szíjas sarújában, szép ifjú alakja oly nemes mozdulatokban hajolt és lengett; s tánca majd puha, finom és könnyű volt a báj kifejezésére, majd dobbanó, erőteljes és hatalmas, mint a harci vitézség; majd meg gyászos, méltósággal teljes és komor; a nézők megértették, hogy ez egyszerű, gyermekies művészettel is ki lehet fejezni minden emberi érzelmet, minden szépséget.

És mire a kifejezésnek minden formája így belopta magát az emberek lelkébe és a Szépség szinte éltető levegőjük lett, egy szép napon tökéletes formáiban, az utolsó darab tégláig készen állott a gyönyörű város. És elkövetkezett a nap, mikor nagy ünnepséggel akarták felszentelni az istennő szobrának szentélyét és megalkotni a város alaptörvényeit.

A nagy nap reggelén összegyűlt az egész lakósság a város nagy, oszlopos terén és rajongó tisztelettel várták a királyfit. Ám Yonos szokatlanul komolyan, némán ment végig soraikon, fel egyenesen a szentély dombjára. És belépett egyedül a csarnok színes homályába, szemben a márványasszony csodás szobrával, leborult a szentély hideg kövére és a művészet mosolygó ifja egyszer igazán, komolyan és megilletődve tárta föl lelkét valami előtt, ami talán nem is az önkeze alkotta faragott kép volt, hanem valami magasabb, tisztultabb és fenségesebb, a neve talán ez: eszmény!

– Te, akinek nem merek nevet adni, – kezdte az ifjú királyfi remegő hangon – hallgasd meg imádságom! Mióta e nép között élek, a szépet szolgálom csupán teljes lelkemmel és a szépnek minden formája visszhangot keltett az emberekben, felemelte és megtisztította a lelküket. De mit ér mégis, ha ők nem tudnak utánozni engem a szép kifejezésében, egyetlenegy sem tud alkotni közülük, sem zenét, sem zengő verseket, sem irott vagy faragott képet. De ezek az emberek, míg a szépet élvezik, tudnak dolgozni a hétköznapok szürke ügyein is, habarcsot kenni, eledeleiket elkészíteni és kedvtelve fogyasztani, csacska beszédeken mulatni; és oh, tudnak egymáshoz olyan balgán ragaszkodni, társat keresni, közösen melegedni a tűzhelynél, megosztani a kenyerüket és, igen, ez oly csodás és gyönyörű, hogy tudnak örülni apró, buksi gyerekeiknek! Te nagy Névtelen, aki mindenek felett vagy, oszd meg az emberek között az alkotás gyönyörét és tégy engem egészen olyan emberré, mint ők, mert úgy érzem, mintha csak elvont fogalom, igazi Képzelet-királyfi volnék!

A herceg felemelkedett és a templom színes üvegablakán egy meleg, piros sugárnyaláb szökkent be s egyenesen az ő alakjára esett. S ebben a percben úgy tetszett neki, mintha az istennő szobra szeliden, biztatón mosolyogna.

Mikor az oszlopos térre jutott, bámulva látta, hogy a lakósság még mindig nem oszlott szét, hanem felvirágozva, lobogódísszel és ünnepi csendben várja őt. Mikor pedig közelükbe ért, sok ezer emberajkon zúgott fel a lelkes kiáltás:

– Éljen a mi ifjú mesterünk, akit magunk fölé választunk. Éljen a nép fejedelme!

Jó ideig tartott, amíg a lelkes rivalgás elcsöndesült. Akkor Yonos emelkedett szólásra a díszes emelvényen és így felelt a népnek:

– Köszönöm bizalmatokat és a szeretet jeleit irántam, de az istennő, kinek templomából jövök, másképp határozott. A városnak sohasem lesz fejedelme, csak polgárai. Együtt, egyenlő munkával emeltétek falait, együtt, közösen kormányozzátok hát önmagatokat és egymást békében és egyenlőségben. Aki a többinél nagyon is különb volna, vagy nagyon is kedves a nép szemében, azt száműzzétek cserépszavazattal a városból, nehogy fölétek kerekedjék, mert e város csak addig lesz nagy, míg polgárai egyenlők és szabadok.

Szavai elhangzottak és a nép meghatva nézett ifjú mesterére. S ebben a pillanatban valamennyien csodálatos, égi zengésű hangot hallottak a magasból, mely így szólt:

– Úgy legyen! Én pedig szétosztom a Képzelet adományát a nép közt s a Valóság eleven erejét ajándékozom a Képzelet-királyfiának, az alkotó gondolatok papjának. Yonos, nézz szét magad körül!

Zúgó szélroham jött a tenger felől és mikor a királyfi széjjelnézett, a szeme is elkáprázott a csodától, amit a téren látott. A nép, mely eddig szép rendben, hallgatva állott körülte sorfalat, most bomlott, össze-vissza csoportokban, tarka zagyvaságával hullámzott körülte, mint a kavargó örvény, keresztül-kasul tolongtak, sürgölődtek a téren és e nagy zűrzavarban, a hullámzó csoportok sűrűjében, igen, ez nem volt káprázat, Yonos királyfi megismerte régi hazája népét, elvegyülve a városi lakókkal. Ott voltak bizony mind. Egy baldachinon az agg királyt vitték fényesruhájú ifjak, s egy oszlop mellől királyi anyja integetett felé; korona nem volt fejükön, de arcuk üde, természetes színű és szelíden mosolygó volt, oh, egészen igazi, mint a többi piaci embereké. És ott voltak mind a miniszterek, akik pohárköszöntőket mondtak a búcsúlakomán, ott voltak a palotahölgyek, a szakácsok, a tudósok és a kukták, az egész nép. És messziről, a tengerpartról két sereg közeledett a város felé. Az egyik, a nagyobb, fegyveres harcosok csapata volt, a másik, mindössze tíz-tizenkét sötéttaláros ifjú tudósból állott. Oh, ti már bizonyára kitaláltátok, kik jöttek a két csapat élén. Senki más, mint a Yonos két testvérbátyja, Acháj, az erős és Námán, a bölcs királyfi. Igen, igen, a város befogadja és megbecsüli őket, hisz szükség van a harcosra, hogy a békét őrizze és a jólétet védelmezze, és szükség van a tudósra is, aki az élet titkait kutassa és a hétköznapi élet fölé emelje a gondolkodást.

A két sereg nemsokára odaért a térségre, elvegyült a tömegben s a három testvér igaz szeretettel borult egymás karjaiba az emelvényen.

De még itt sem volt vége a csodáknak.

Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak még a szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a vér, aztán egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a fehérarcú királyfi, mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a világító drágakő és szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, mintha valami bűbájos csoda venné el a szeme világát. És gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh, szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség megtestesülése volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, mosolya édes, alakja gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca művésziesen omlott el rajta. Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen olyan volt, mint az istennő szobra.

S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három királyfit, amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy illatos, rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek elől.

Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a három Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben meleg, emberi vér keringett, nem érezték már magukat más világból valónak, hanem az emberek igazi testvérének, akik kiválnak a tömegből nagy tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok.

Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, ott volt már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És íme, a barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján felfelé szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, feketehajú szép leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz melegének és a láng fölé tartá izmos karját. És Námán, a bölcs királyfi felé is közelgett már a szépséges Jezabel, komoly, kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa, aki legelőször hitt az igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon szép menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már igazán tökéletes földi emberek voltak.

És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült városban, hogy legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; legyen kivel megosztani a kenyeret és apró, édes gyermekeik legyenek, akiknek gyügyögésében gyönyörködhessenek. Mire a nap harmadszor leszállt, mindenki boldogan, elégedetten pihent választottjával a márványváros szép házaiban.

Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. Gyöngéden megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és észrevétlenül kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert illatos, fehér utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és Yonos mélyen, boldogan lélekzett és behúnyta szemét.

– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon tudnak-e itt muzsikálni a virágok?

És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre csak halk, édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való ezüsthúrok zenéje, amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes violavirágok pengetnek gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az előkelő, büszke orkhideák hangversenyénekét is, amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien kivágják a magas c-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű pici rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a primás, a muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő is, bár mindez nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt is olyan édes, olyan gyönyörű volt, mint odahaza, Képzeletországban. S mikor a királyfi egy percre felnyitotta a szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett észre, aki boldog, átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta a virágok muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott szelid kicsi kukta volt.

Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság világában is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és nagy, menyei boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut ahhoz! Nem hallja azt más, csak a költők, akiknek a lelkében játszik a tündéri zene; és kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, akik az élet minden nyaklevesét ártatlanul kapják a mások hibájáért napközben, s az éjszakának kell őket kárpótolni. De ezek után szebbnek is látják a Valóságot minden más halandónál, mert számukra a képzelet minden finom, rejtett gyönyörűségével van az felékesítve.