A Lantos Házassága

A lantos házassága

Volt egyszer egy szegény királyleány. Édesanyja talán soha nem is volt, királyapja pedig meghalt, amikor a királyleány még kurta szoknyában járt. Az új király, akit megkoronáztak, haragos ember volt és kikergette a kis árvát a várkastélyából, hogy menjen Isten hírével. Semmit se adott neki az apai jussából, csak egy ócska aranykoronát, mivelhogy egy királyleány még se lehet el aranykorona nélkül.

Az árva királyleány elvonult a kék hegyekbe és ott koldulással tengette életét. A skárlát ruhácskája hamarosan elrongyolódott, mezítláb járt, csak a fején levő aranykorona mutatta, hogy igazi királyleány. Irgalmas szívü parasztemberek hol egy darabka kenyeret, hol egy krajcárkát adtak neki, abból élt.

Amikor már nagy leány volt, egyszer az erdőbe ment epret szedni. Amint szedegeti az epret, lódobogást hall. Fehér paripán egy kóborló lantos jött arra. A vállán a lantja függött, amelynek három aranyhúrja volt.

A lantos és a szegény királyleány egymásra tekintettek és ekkor magától megzengett a szíjjon függő lant, a szegény királyleány szíve pedig erősen elkezdett dobogni. A fiu megállította fehér paripáját és szó nélkül a szegény királyleány felé nyujtotta a kezét. Az pedig szó nélkül odanyujtotta neki mind a két kezét. Most már kettesbe folytatták útjukat.

Mikor bealkonyodott, a szegény királyleány így szólt a lantoshoz: – Fázom!

A fiú megpengette a lantját és – csudák csudája! – egyszerre egy réztetejü, kőfalu szép kastély állott előttük a rengetegben. Beléptek a kastély kapuján és száz viaszgyertya fénye mellett végigmentek a széles márványlépcsőn, majd egy aranykárpitos terembe léptek.

– Éhes vagyok! – mondta ekkor a szegény királyleány.

A lantos újból megpengette a lantját és ekkor bíborszőnyeges nagy asztal állott előttük, amely teli volt aranytálakkal és kristályüvegekkel. Az asztal körül skárlátruhás asztalnokok és szerecsen szolgák állottak.

A szegény királyleány ekkor a tükörbe nézett és amikor észrevette, hogy a ruhája rongyos, a lába pedig mezítelen, elpirult és azt mondta:

– Szégyellem magamat!

A lant újból megszólalt és a szegény királyleány azon vette észre magát, hogy arannyal és igaz gyönggyel kivarrt fejedelmi köntös ömlik végig a termetén, a lábát pedig aranypapucs borítja. Belenézett a nagy kristálytükörbe és ekkor újra elpirult, de most már örömében, hogy olyan tündérszépnek látta magát. Majd asztalhoz ültek.

– Álmos vagyok! – mondta később a szegény királyleány.

Megint megszólalt a lant és ekkor széles selyemnyoszolya állott előttük. A nyoszolyának olyan volt a formája, mint egy óriás aranykagylónak, a teteje sátor volt, amelynek selymébe drágakövekkel volt kihimezve a hold, a csillagsereg és az éjszakának minden csudája.

A szegény királyleány ekkor lefeküdt és napkeltéig édesen aludt.

Amikor reggel fölébredt, nyoma se volt a kastélynak és minden pompájának. Ott feküdtek ketten egy öreg bükkfa tövében a puha mohában. A fejük fölött sárga rigó rikoltott. A szegény királyleány megdörzsölte a szemét és amint végitekintett magán, észrevette, hogy megint rongyos ruhában van és mezítláb.

Egész nap tovább bolyongtak az erdőben, alkonyatkor azonban a lantos megpengette a lantját és ekkor megint márványpalotában laktak, aranytálakból lakomáztak, selyemágyban háltak.

Harmadik nap a királyleány így szólt urához:

– Olyan kastély kell nekem, amely nemcsak addig áll, amíg szól a lantod, hanem amelyben télen-nyáron lakhatom. Mert én királyleány vagyok! És ha nem teszed meg, amit akarok, akkor itt hagylak és visszamegyek a kék hegyekbe.

A lantos ekkor elment a városba. Ott leült a piacon, a földre tette a sapkáját és játszani kezdett a lantján. A gazdag emberek megállottak körülötte és mivel a dala a szívükbe vette magát, aranyat dobtak a sapkájába. Amikor a dal véget ért, elpattant a lant egyik aranyhúrja. A lantos összeszedte a pénzt, kőházat vett érte és bevezette oda a szegény királyleányt.

Egy ideig csak megvoltak, egyszerre azonban így szólt a szegény királyleány.

– Mi haszna a szép kőháznak, ha rongyos ruhában kell járnom? Szerezz nekem selyemruhát, különben itt hagylak, mert én igazi királyleány vagyok!

A lantos megint elment a városba, pénzt szerzett és gyöngyös selyemruhát vett a szegény királyleánynak. Ezúttal megint elpattant a lantján egy aranyhúr.

Nemsokára így szólt a szegény királyleány:

– Mi haszna a szép házamnak és a selyemruhámnak, ha mezítláb kel járnom? Szerezz nekem aranypapucsot, különben itt hagylak!

A lantos elhozta az aranypapucsot is és ezúttal elszakadt lantján az utolsó aranyhúr.

Nemsokára megint volt valami kívánsága a szegény királyleánynak: aranynyoszolyát akart az ágyas házába, ezüsttálakat az ebédlőjébe, szolgákat a cselédházba.

A lantos ekkor három rézhúrt feszített a lantjára és megint elment a városba. A gazdag emberek ott örömmel fogadták és azt mondták: Ihol ni, az aranyhúros lantos.

A rézhúrjai azonban olyan förtelmesen szóltak, hogy az emberek kacagni és gúnyolódni kezdtek. Csalónak nevezték és a lantosnak üres zsebbel, szégyenszemre kellett megfutamodnia.

Amikor a szegény királyleány megtudta, hogy az ura nem hozott neki semmit, sírva fakadt és napestig egyre folytak a könnyei. A lantos meg akarta vígasztalni és elővette a lantját, a szegény királyleány azonban azt mondta neki:

– Hagyd abba, a dalod bántja fülemet!

A lantos ekkor elsápadt, de nem szólt semmit, hanem kiment az erdőbe. Ott egy sziklán összezúzta a lantját. Azután eltünt a sűrű bozótban és soha senki sem látta többet. A királyleány pedig nagy szegénységben élt tovább és a könnyei sohasem szüntek meg folyni.