Bögöly Három Felesége

Bögöly három felesége

A régi jó időkben, mikor a cigányok még széptornácu, cserepes házakban laktak, élt egy kondorhaju, füstös képü, fehérfogu cigánylegény, akinek Bögöly volt a neve. Ez a Bögöly cigány elment egyszer ürgét fogni. Tudjátok, gyerekek, hogyan fog ürgét a cigány? Kimegy a rétre, magával visz egy vödör vizet és ha ürgelyukat lát, teli önti vízzel. Amint színültig van a lyuk, kimászik belőle az elázott ürge és a cigány könnyü szerrel elcsípi. Igy tett Bögöly is. A lyuk megtelt vízzel, az ürge haragos csicsergéssel kipattant a föld alól, a cigány pedig nagyhirtelen ráborította a süvegét, hogy elfogja.

– Megvagy, ürge koma! – kiáltotta.

– Eressz, cigány, nem vagyok én ürge! – visította egy vékony hang a süveg alól.

Bögöly vigyázva pislantott a kalapja alá és ekkor ámulva látta, hogy amit fogott, az valóban nem ürge, hanem arasznyi kis földi ember. Az emberke barna bundát viselt, azért is hasonlított némileg az ürgére.

– Mit adsz, ha eleresztelek?

– Feleségül adom neked a Szikra leányomat és megtöltöm a vödrödet arannyal, – válaszolt a földi emberke.

– Áll az alku! – kiáltotta Bögöly. – Lássuk az aranyat meg a kisasszonyt!

A földi ember összeütötte parányi két tenyerét és ekkor a vödör hirtelen megtelt csillogó arannyal. A kis ember másodszor is tapsolt és ekkor egy gyönyörű szép, mosolygó hajadon szökött ki a föld alól. A leány piros selyem viganót viselt, a hosszu haja is vörös volt. Bögöly fölkapta a vödröt, kezén fogta Szikra kisasszonyt és széles jókedvében fütyörészve haza felé ment.

Otthon így szólt a feleségéhez:

– Én most megolvasom az aranyaimat, te asszony addig élessz tüzet és főzd meg az ebédemet.

– Kis tüzet élesszek vagy nagyot? – kérdezte a menyecske.

– Nagy tüzet, mert máma lakodalom lesz, – parancsolta Bögöly.

Szikra kibontotta a vörös haját, meglengette a feje körül és ekkor egyszerre lobogó tűzláng csapott ki belőle. A cigány úgy megijedt ettől, hogy jajgatva ugrott ki az ajtón. A tűz azalatt belekapott a tetőbe és a ház egy szempillantás alatt hamuvá égett. Később visszajött Bögöly és kapirgálni kezdett a hamuban, hogy megkeresse a feleségét meg az aranyát, az asszonynak és a kincsnek azonban örökre nyoma veszett.

Bögöly cigány nagybúsan új házat épített magának a faluvégen, azután egy ócska kosarat vett a hátára és elment a tóba csíkhalat fogni. Fogott is valami halfélét, de amint belevetette a kosárba, a hal megszólalt és hápogó hangon beszélni kezdett.

– Eressz el, cigány, nem vagyok én csíkhal! – hápogta.

Amint jobban szemügyre vette Bögöly, azt tapasztalta, hogy halfarku kis viziasszony.

– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte a cigány.

– Feleségül adom neked Hullám leányomat és megtöltöm a kosaradat igazgyönggyel.

– A gyöngyeidet szívesen veszem, – mondta Bögöly, – de a leányodra gyanakszom. Nem-e nagyon forró? Mert az első feleségem is majd hogy meg nem pörkölt.

– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én leányom inkább hideg, mintsem meleg, – válaszolta a vízi asszonyka.

– Akkor hát áll az alku! – kiáltotta a cigány.

Az asszonyka egyet csapott a halfarkával és a cigány kosara megtelt mogyorónyi hófehér igazgyönggyel, azután még egyet csapott és a tóból egy gyönyörü szép, mosolygó leányzó lépett a partra. Zöld selyem viganót viselt, a hosszu haja pedig fekete volt. Bögöly vállára vette a kosarát és hazavitte a leányt.

Otthon a szoba padlójára öntötte a gyöngyöket és így szólt az új asszonyhoz:

– Én most megszámlálom a gyöngyszemeimet, te addig hozzál friss vizet.

– Kevés vizet hozzak, vagy sokat? – kérdezte Hullám.

– Sokat, mert igen kimelegedtem az első feleségem mellett.

A menyecske kibontotta sötét haját, meglengette a feje körül és ekkor hirtelen zuhogó patak áradt ki belőle. A víz elárasztotta a szobát és Bögöly ijedten ugrott ki az ablakon. Az udvart is elöntötte az árvíz és ha a cigány nagysebesen föl nem mászott volna a kútgémre, még rosszabbul is járhatott volna. A kút tetején ülve nézte, mint dönti föl és söpri el új házát a víz. Mire elapadt az ár, Bögöly leereszkedett a kútgémről és kereste a feleségét. De bizony csak iszapot és kavicsot talált, az asszony és a kincs örökre eltünt.

Bögöly harmadszor is megépítette a házát, azután nyakába kanyaritotta a tarisznyáját és kiment az erdőbe madárfészket szedni. Egy korhadt bükkfa törzsén kerek odut látott.

– Ott harkályfészek van! – örvendezett a cigány. Óvatosan belenyúlt az oduba és érzett is valami elevent, amint azonban megfogta, csipogó hangu beszéd ütötte meg a fülét.

– Eressz, cigány, nem vagyok én madár!

Nem is volt madár, hanem tollas emberke, akkora, mint a harkály.

– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte Bögöly.

– Neked adom a Szellő leányomat, a tarisznyádat pedig megtöltöm diónyi gyémántokkal.

– Gyanakszom a lyányodra, – mondta a cigány, – nem-e nagyon forró, nem-e nagyon hideg?

– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én lyányom se hideg, se meleg, – nyugtatta meg a tollas ember.

– Akkor áll az alku!

A tollas emberke kettőt csapott a szárnyával, ekkor megtelt Bögöly tarisznyája diónyi gyémántokkal, a levegőből pedig gyönyörü szép, mosolygó hajadon ereszkedett alá. Égszínkék selyem szoknyát viselt, a szeme úgy ragyogott, mint a drágakő, a hosszu haja pedig ezüstszőke volt. A cigány igen megörült az alkunak és hazavitte Szellőt.

– Én most megszámlálom a gyémántjaimat, te asszony, addig szárítsd meg a ruhámat, – mondta otthon Bögöly.

– Kicsit szárítsam meg, vagy nagyon? – kérdezte mosolyogva Szellő.

– Nagyon meg kell szárítani, mert a második feleségem igen eláztatta.

A menyecske kibontotta és meglengette a szőke haját és ekkor egyszerre olyan rettenetes szélvész kerekedett, hogy elhordta az egész házat, akár a papirsárkányt. A cigányt is elhordta volna, ha röptében meg nem kapaszkodik egy nagy eperfán, amelyen azután kalimpáló lábakkal függve maradt. Az eperfa tetejéről látta, hogy a gyémántjai csillogó szikraesőként röpködnek és tünnek el a levegőben, a felesége pedig lobogó hajjal vitorlázik a felhők között. Nem is látta többet sem az asszonyt, sem a drágaköveit.

Bögöly cigány azután nem házasodott meg többet és nem is épített házat. Azt mondta, hogy nem érdemes, mert ha le nem ég a ház, akkor vagy elmossa az árvíz, vagy elhordja a szél. A többi cigány is okult a Bögöly kárán, ők sem építenek rendes házat, hanem nyáron sátorban, télen pedig kis vityillóban laknak.