Anima

Anima

I.

Hajdanában, a nemzeti királyok korában, élt nemes Bártfa városában egy nagyszakállu toronyőr, valami Noé nevezetü ember. Noé apa fönn tanyázott az emberek feje fölött, a bártfai nagytemplom tornyában. A szűk szállása fölött volt a harangház, telve nagy és kicsi harangokkal. Ha istentiszteletre kellett szólítani az embereket, akkor Noé megkongatta a nagyharangot. Ha valamelyik bártfai keresztény lélek a halállal vívódott, akkor megszólaltatta a panaszosan vinnyogó lélekharangot. Ha ellenség lopódzott a várkapu felé, vagy éjjeli tűz csapott föl a házsoron, akkor félreverte a haragosan zúgó lármaharangot. Ünnepnapokon megszólaltatta összes harangjait és akkor az ércszavu, hatalmas kórus megremegtette a torony kőfalait.

A nagyszakállu Noénak az volt a hire, hogy büszke ember és magasan hordja az orrát. Ő közelről látta az égen vonuló fellegeket és azért nem igen kívánkozott le a város poros utcáira. A torony erkélyéről olyan kicsinyeknek látta a lenn nyüzsgő embereket, akár a hangyákat és azért bizony lenézte némileg még a város hatalmas polgármesterét is. És mivel megszokta a harangok zúgó szavát, nem szívesen hallgatta az emberek hiábavaló fecsegését. Való igaz, hogy évek óta már senki sem hallotta Noé hangját és azért a bártfaiak közül némelyek azt állították, hogy az öreg végképpen elfelejtette az emberi beszédet. Habár szűkszavu, büszke öreg volt is Noé, azért mégis jószívü ember volt.

Történt egyszer, éppen Szilveszter éjszakáján, hogy Noé apa egy elhagyott kis gyereket talált a torony tövében. Valami lelketlen ember tehette ki a kis árvát a havas éjszakába. Hogy ki gyermeke volt, az soha sem tudódott ki. Szőkehaju, feketeszemü kisleány volt. Meg se nyikkant, amikor Noé a karjára vette, csak komolyan tekintett rá fekete nagy szemével. A hallgatagságával nagyon megnyerte a toronyőr szívét. Ő sem igen szaporította hát a szót, hanem fölvitte magával a toronyba és ott fölnevelte, mintha tulajdon gyermeke volna. Mivel nem tudta, hogyan szólítsa a kis leányt, egyik ezüstszavu harangja után Animá-nak nevezte. Mert minden harangnak neve van és a név cifra betükkel van kiöntve a harang szegélyén.

A sápadt, hallgatag és különös tekintetü gyermekből idővel szép nagy leány lett. Ha Noé apát büszkének mondották a bártfaiak, Animát már éppenséggel gőgösnek találhatták. Gyerekkorában sohasem játszott más gyermekekkel, csak a toronyi fecskékkel és a vércsékkel. Leánykorában sem pajtáskodott senkivel és a felhők vonulásaiban nagyobb gyönyörűsége telt, mint a farsangi menetekben. A vasárnapi muzsikára ügyet sem vetett, ha azonban megkondult a bártfai nagyharang, akkor boldog tűzben lángolt a szeme. Neki az ünnepi harangzúgás volt a legkedvesebb zenéje.

A bártfai legényeknek, akik vasárnaponkint a templomban látták Animát, ugyancsak megtetszett a szép és kevély leányzó. Beszédbe azonban egyikük sem ereszkedhetett vele, mert Anima, ha meg is szólította valaki a fiatalok közül, némán végigmérte a vakmerőt, aztán kecses méltósággal, mint a sértett királyné, fölvonult a tornyába. Legjobban megtetszett egy Kender Mátyás nevü csizmadialegénynek. Ez a Kender Mátyás, bár ifju ember volt még, büszkesége volt a bártfai csizmadiacéhnek és amikor a sárosi főispán kordováncsizmát rendelt a városban, a bölcs atyamester Mátyással szabatta a csizmát. Mátyás jókedvü, nótás legény volt mindaddig, amíg meg nem látta első izben Animát. Ettől a naptól fogva azonban szomoru és álmodozó ember lett belőle. Vasárnaponkint, mialatt a többi legények a korcsmában poharaztak, ő kiállott a városháza elé, szemben a nagytemplommal és addig nézte a tornyot, amíg bele nem merevedett a nyaka csigolyája.

Addig töprenkedett, okoskodott magában a legény, amíg egy szép ünnepnapon nagy dologra nem határozta magát. Délben magára vette ezüstgombos dolmányát meg hatráncos csizmáját és szegfűvirágbokrétával a kezében fölmerészkedett a toronyba. Azzal ment föl, hogy feleségül kéri Animát.

Egy életem, egy halálom! – gondolta magában. – Ha hozzám jön, akkor meghalok nagy örömömben. Ha nem lesz az enyém, akkor megöl a bánat.

Elkeseredett bátorsággal indult neki a meredek csigalépcsőnek. Amikor azonban odafenn, a hatalmas öblü harangok alatt szembe találta magát a leánnyal, egyszerre az inába szállott minden bátorsága és reszketni kezdett, akár a nyárfalevél. Hebegő hangon mondhatta csak el a mondókáját, amelyre pedig napok óta készült már. Hogy ő most már nemsokára mesterré lesz és hogy a megtakarított pénzén műhelyt nyit. Hogy a sárosi nagyságos főispán csizmáját ő varrta és hogy egy kis házat is örökölt az édesapja után. És elhebegte azt is, hogy piros szattyáncsizmában, ezüstgombos pruszlikban fogja járatni Animát, ha igent mond és mesterné lesz.

A leány elsápadt a haragtól, majd gőgösen fölkacagott.

– Megháborodtál, csizmadia, – mondotta, – ha azt hiszed, hogy én valamikor beülök a csirizszagu műhelyedbe! Négy lóval gyere, csatlóssal a bakon, ha engem el akarsz vinni a toronyból!

A szegény Kender Mátyás azt se tudta, hogyan jutott le a hosszu csigalépcsőn a piacra. Amikor a szállására ért, szó nélkül behányta minden holmiját a vándortarisznyájába, a vállára kanyarította a szűrét, a kezébe vette a botját, aztán búcsút mondott a mesterének. A mester kérlelte és marasztalgatta, de Mátyás azt mondotta, hogy kisülne a két szeme, ha tovább is látnia kellene a bártfai nagy templom tornyát. És még az éjjel gyalogszerrel útra kelt az Alföld felé.

II.

Alkonyatkor Anima künn állott a torony erkélyén. Nem is gondolt már a kérőjével, akinek olyan kegyetlenül kiadta az útját. A felhőket nézte, amelyek lassu méltósággal úsztak a vérpiros égboltozaton. A szeme megakadt egy különös formáju nagy felhőn, amely biboros és aranyos fényben tündökölve közeledett a város felé. A felhő olyan volt, mint egy óriás légi gálya, amely kupolás és tornyos fejedelmi palotát hordoz a hátán.

Animának úgy rémlett, mintha a gálya orrán aranysüveges emberek, furcsa és félelmetes szörnyalakok nyüzsögnének.

Később a nagy felhőről levált egy kis felhőfoszlány s az gyorsan, mint a szálló füst, a torony felé közeledett. Amikor már egészen közel érkezett, fényes hintó lett a felhőből. Négy, hattyuszárnyon szálló, fehér ló volt eléje fogva. A bakon csatlós ült a kocsis mellett. A kocsisnak bozontos feje volt, mint a fehér medvének, a csatlós vállán pedig kakasfej ült.

– Ez a király fogata! – gondolta Anima magában.

Soha sem látott még királyi fogatot és így nem is csodálkozott azon, hogy a levegőben jár.

A hintó megállott a toronyerkély mellett, a csatlós kiugrott, térdet hajtott Anima előtt és némán és alázatosan biztatta, hogy szálljon be.

– A király elé akar vinni! – gondolta a kevély Anima. – Bizonyos, hogy ő felsége hirét hallotta a nagy szépségemnek és most látni óhajt. Ha megtetszem neki, feleségül fog venni és én királyné leszek.

És habozás nélkül beült a hintóba. Még annyi időt se vett magának, hogy fölvegye a papucsát és befonja a haját. Mezítláb és kibontott hajjal kelt útra.

A szárnyas fogat odaröpítette az aranyfelhőhöz. Amint Anima rálépett a felhő peremére, a fogat mindenestül párává foszlott. A leány egy hatalmas nagy kapu előtt találta magát. A kapu bolthajtását két óriás tartotta a vállán; az óriások görnyedve vergődtek a nagy teher alatt, hol összetöpörödtek, hol meg kinyultak, magukkal emelve az egész kaput.

Anima habozott, hogy bemerészkedjék-e a palotába, de ekkor lassan megnyilt a kapu és egy szép ifju lépett ki rajta. Az ifju napsugárkoronát viselt a fején és bíborpalástot a vállán. Szép, sápadt és szomoru arcu ember volt. A kezét előrenyujtva, tapogatódzva járt és Anima észrevette, hogy mind a két szemére vak. Amikor a kezével megérintette Animát, a leány borzadva érezte, hogy a keze hideg.

– Ez a felhőkirály! – mondotta magában a leány.

A felhőkirály kezén fogva bevezette vendégét a palotájába. Egy nagy csarnokba értek, amelyet aranyvörös kupola borított. A kupolát oszlopok helyett gomolygó tagu óriások tartották a vállukon. A király a szivárványos trónushoz vezette Animát. Ott fehér felhőasszonyok holdvilágkoronát és rózsaszínü ködpalástot adtak rá. Köröskörül, a rengeteg trónteremben, mind térdreborultak a király alattvalói. De miféle alattvalók voltak azok! Madár- és elefántfejü zászlósurak, formátlan légi csudák, furcsán gomolygó szörnyetegek, amelyek szakadatlanul változtatták az alakjukat. És valamennyien némák voltak és vakok, miként a királyuk.

– Királyné vagyok! – mondotta magában kevély önérzettel Anima.

Időközben megindult az északi szél és az egész felhőország útrakelt az Alföld felé. Anima kiváncsian letekintett a földre és ekkor meglátta Bártfa városát, amely akkorkának látszott, mint egy kalap és meglátta a nagytemplom tornyát is, amely akkora volt, mint a kisujjam. És ekkor megszólaltak odalenn a harangok. Noé apa küldte ezt a búcsúüdvözletet a fogadott leánya után. A nagy távolságban oly halkan zümmögtek, mint az éjjeli bogarak csapatja. Anima szíve fájdalmasan összeszorult. Nem tudott örülni a királyi pompájának. A gondolat, hogy ezentúl örökké vándorolnia kell, amerre a szilaj szelek viszik, a sejtelem, hogy nem fogja többet hallani a bártfai harangok zúgását, elszomorította. Az óriás csillagok, amelyek fehéren ragyogtak a feje fölött, megfélemlítették. Elhagyottnak érezte magát a néma és vak felhőrémek társaságában és a lelke is didergett, ha a felhőkirály megfogta a kezét. Nem tudta szeretni az urát. Szelid ember volt ugyan a felhőkirály, de megvolt az a rossz szokása, hogy minduntalan változtatta a képét. Egyszer kecskefeje lett, máskor meg hallá változott át. Némelykor szárnya nőtt, hébe-korba pedig gömböccé fúvódott. Anima csak a fényes koronája után tudta megismerni.

Anima azelőtt, míg a földön lakott, mindig csak a felhőket nézte; mostanában, hogy felhőn kellett laknia, egész nap csak a földet nézte. Most csodálatosan szépnek találta a földet és irigyelt mindenkit, aki odalenn szabadon járhat-kelhet. Falvak, városok és pusztaságok fölött vonultak el. A pusztákon ezerféle giz-gaz virított és illatozott, ezer madár csipogott. Olykor egy-egy falusi templom harangjának szava hatolt föl a felhőkig, ilyenkor olyan honvágyat érzett Anima, hogy a sírás kerülgette.

Egy nap, amikor éppen a Tisza fölött szálltak, egy embert látott meg Anima, aki gyalogszerrel baktatott a folyó partján. Az ember akkorának látszott csak, mint egy bogár, de a felhők királynéja azért tüstént megismerte benne Kender Mátyást, a bártfai csizmadiát, akivel olyan kegyetlenül elbánt.

– A szegény fiu bujdosásra adta magát! – szólott magában Anima.

Mátyás később megpihent odalenn és leheveredett a gyöpre. A szálló felhőket nézte és a tekintete összetalálkozott az Animáéval. A sejtelem, hogy egy meleg emberi szív most feléje dobog, boldoggá tette a felhők királynéját. Azonban a gondolat, hogy Mátyás most nem is sejti, milyen közel vannak egymáshoz, elszomorította. Bánatában megeredtek a könnyei és a meleg csöppek lehullottak a vándorló legény arcára.

Mátyás később megpihent odalenn

– Első lesz! – mondotta Kender Mátyás, mialatt a kendővel végigtörült az arcán.

III.

Hosszu, hosszu idő telt el. Talán egy esztendő is. A csizmadia bejárta a félországot. Munkába állhatott volna nem egy helyen, de a nagy bánata újra és újra csak kezébe adta a vándorbotot.

Vándorlásai közepett megfordult a székely havasok közt is. Egyszer egy nyári délutánon megpihent egy virágos völgyben. A puha fűben heverészett, Animára gondolt és fogai között egy fűszállal fölbámult a ragyogó égboltozatra. Odafönn egy felhő úszott, amely megrekedt útjában a havas oldalán. A felhő olyan formáju volt, mint egy hatalmas gálya; furcsa szőrnyetegek kuporodtak rajta sűrű csapatokban. A csizmadia sokáig nézte a felhőt, aztán egyszerre megdobbant a szíve. Egyik felhőfoszlánynak olyan formája volt, mint egy lobogó haju női fejnek, az arca pedig Anima arca volt. A felhőasszony mereven és szomorúan nézett le rá a magasságból, mintha kérdezni akarna tőle valamit és mondani akarna neki valamit. Vándorlásai közepett gyakrabban is megesett már Kender Mátyással, hogy valamelyik vonuló felhő Animára emlékeztette. De ő olyankor mindig azt hitte, hogy káprázik a szeme. Ezúttal azonban olyan tiszta volt a kép és annyira föltünő a hasonlatosság, hogy a csizmadiának nem volt többé maradása a völgyben. Nekiindult a havas csúcsának. Hosszu és fáradtságos út volt. Hamar rá is esteledett és a holdvilág fakó fényében kellett a meredek hegylejtőn fölkapaszkodnia. Végül éjféltájban elérte a felhőket. Egy ezüstpereméjü, fekete felhőkapuból fehér női alak szalad eléje. Ő volt, Anima.

– Tudtam, tudtam, hogy el fogsz értem jönni! – kiáltotta könnyek közt nevetve.

– Vártál? – kérdezte Kender Mátyás.

– Egy esztendő óta mindig vártalak!

– És én egy esztendő óta mindig kerestelek!

A csizmadia kezén fogta a leányt, hogy levezesse a völgybe. De ekkor hirtelen vad rémület nyilalt át a szívükön, mert észrevették, hogy az egész felhőhad föltámadt ellenük és üldözőbe vette őket. Ezer gomolygó felhősárkány kúszott utánuk a lejtőn. Lobogó haju felhőemberek nyujtogatták utánuk a hosszú karjukat. Szörnyü óriások, madárfejü emberek és emberfejü medvék vágtattak, hemperegtek a nyomukban. Maga a felhőkirály is ott volt az üldöző hadseregben. Egy elefánton lovagolt; nagy mérgében ő maga varanggyá fúvódott; aranykoronája csillogott a holdvilágban.

– Siessünk, siessünk! – kiáltotta Anima.

Amikor a menekülők már a lejtő közepén voltak, üvöltő vihar szárnyán utólérte és megrohanta őket az előhad.

– Siessünk, siessünk!

Fülsiketítő dördüléssel, vakító villanással a mennykövek raja csapott le körülöttük. A felhőkirály megszólaltatta a légi ágyúit. Egy szálfa nagy roppanással derékon tört és lángra lobbant mellettük. A sziklák megindultak és dübörögve versenyt vágtattak a menekülőkkel.

– Siessünk, siessünk!

Már a hegy lábán jártak, amikor tajtékzó vízárt zúdítottak utánuk a felhők. Anima térdre bukott, de a csizmadia a karjára kapta és övig gázolva a hullámokat, úgy vitte a leányt, mint a kis gyermeket. Majd haragos jégeső kezdte őket verni. Kender Mátyás betakarta Animát a szűrébe, hogy megvédje a jég ellen és úgy vitte tovább.

Végre lenn voltak a völgyben. A csizmadiának megroskadt a lába a fáradtságtól, Anima pedig egész testében remegett a félelemtől. Az égzengés elnémult, az eső elállott. A hegyek fölött diadalmas ragyogással fölkelt a nap. A menekülők visszanéztek a hegyre és most már egyetlen felhőt sem láttak. Azok kígyózó, iszapos patakok alakjában futottak a völgybe.

– Megmenekültünk! – mondotta Kender Mátyás.

Bőrig vizesen, a homlokukba csapzott hajjal, halálra fáradtan, de boldogan néztek össze.

– Hová vezesselek? – kérdezte a csizmadia.

– Vezess haza Bártfára, Noé apához, – válaszolt Anima.

Megpihentek, aztán útra keltek északnak, Bártfa irányában. Hosszu és keserves útjuk volt, mert gyalogszerrel kellett bejárniok hét vármegyét. Aki útközben meglátta a rongyosruháju, mezitlábos leányt, amint alázatosan lehajtott fővel léptetett a legény oldalán, az inkább valami szép koldusleánynak nézhette, mint a felhők királynéjának.

Egy este mégis csak meglátták megint a bártfai harangtornyot. Egy erdős tisztáson állottak, égbenyúló, karcsu fenyőfák között és az alkonyi fényben ott feküdt előttük Bártfa városa. Jó messzi voltak még a várostól, de azért már hallhatták Noé apa harangjait, amelyek zúgó kórusban köszöntötték a hazatérőket. Anima szeme a harangszó hallatára izibe megtelt édes könnyekkel.

– Anima, – kérdezte Kender Mátyás, – utálod-e még a csirizszagot?

– Nem utálom én, – mondotta fülig elpirulva a leány.

– Akarsz-e már mesterné lenni? – faggatta tovább a csizmadia.

– Bizony már akarok! – válaszolt halk hangon a leány.

És kezüket egybetéve, áhítatosan mentek a harangszó irányában.