Gyöngyöm

Gyöngyöm

Ezt a mesét, amelyet most el fogok nektek mondani, nem én eszeltem ki, hanem magam is úgy hallottam más valakitől, még kis fiú koromban.

Hogy az, aki nekem sok esztendővel ezelőtt elmesélte, könyvből olvasta-e, vagy talán maga is az édesanyjától hallotta, azt már nem tudom.

Igen sokáig az emlékező fiókomban tartogattam Gyöngyöm kisasszony meséjét, mint valami régi családi csecsebecsét. Megtörtént, hogy évekig nem is törődtem vele, sőt el is felejtettem, hogy megvan, de azután megint csak elő kellett keresnem valamelyik kíváncsi gyermek kedvéért.

Ilyenkor megtörülgettem, kifényesítettem, újra aranyoztam és ha hiányzott belőle egy-egy kövecske, azt a magaméból próbáltam pótolni. Ma, midőn végleg átadom nektek, már azt se tudom, hogy mennyi benne az ősi mese-igazság és mennyi az én hozzátoldásom.

I.

A Kárpátokban van egy nagy erdő, olyan nagy, hogy soha még senki nem látta a tulsó szélét.

A rengeteg hűvös homályában hatalmas, titokzatos szellem tanyázik. A szellem nevét nem tudja senki, az arcát nem látta még senki. Annyit tudnak csak róla, hogy asszony. És inkább sejtik, mint tudják, hogy a láthatatlan nagyasszony lénye telve van nemes és szomorú jósággal és hogy titokzatos és végzetes erők birtokában van, amelyekre nem jó gondolni sem. Soha sem mutatja magát az emberek előtt, de azért ott van mindenütt az erdőben. Minden virág és bogyó egy-egy szem, amellyel ő lát, minden falevél egy-egy fül, amellyel ő hall. Az emberek suttogó hangon beszélnek róla és az Erdő Anyjának nevezik.

A nagyerdő tisztásán volt egy márványvár, abban királyleány lakott. Gyöngyöm kisasszony volt a neve. Nem is tudom, mért adták neki ezt a különös nevet. Talán azért, mert semmit sem szeretett annyira, mint az igazgyöngyöt. Vagy azért, mert maga oly fehér, fényes, szelid és hideg volt, mint a gyöngy.

Édesapja az öreg király csak két dolgot szeretett a világon, a fehér Gyöngyöm leányát, meg az aranysárga tokaji bort. A bortól mindig elszomorodott, mert ivás közben eszébe jutott saját daliás ifjúkora, amikor még külső országokban hadakozott. Ha azonban rátekintett a leányára, akkor mindjárt megjött a kedve és megbékült a vénségével is.

A király nagyon kényeztette a leányát. Ha Gyöngyöm sírt, akkor az öreg elballagott a kincstárába és egy maroknyi gyöngyöt hozott neki. Ha kacagott a leány, akkor is gyöngyöt szórt az ölébe.

Ezekből a gyöngyökből testhez álló páncélinget és fehér koronát csináltatott magának a királyleány… Egyébként is kedvelte a fehér színt. Minden ruhája hófehér volt.

A vár kertjében csupa fehér virágot nevelt. Ha ki akart kocsizni, akkor két fehérszőrü, vörösszemü szarvast fogtak a hintója elé. És bárhol járt is, mindig nagy csapat fehér galamb szálldosott utána.

Gyöngyöm igen szerette önmagát. Órákig is ott állott nagy ezüsttükre előtt és mosolygó áhítattal gyönyörködött a képmásában. Olykor megcsókolta tükörképét és így szólt hozzá: Szeretlek, fehér Gyöngyöm, mert te vagy a legszebb a világon!

Ha künn járt a mezőkön és a fiatal vetés meghajolt a tavaszi szélben, leereszkedőleg intett a kalászoknak és így szólt: Jó napot, kedveseim!

Ha éjjel édes csalogánydal hallatszott be az erdőből, elmosolyodott az ágyában: Ezt a szegény madarat még megöli az utánam való epedés!

Két fehérszőrü, vörösszemü szarvast fogtak a hintója elé

A csillagokról azt hitte, azért olyan szomorúak, mert távol kellett élniök Gyöngyömtől. Igy hitte a királyleány. Ha egyik-másik leszaladt a sötét égről, akkor a leány vállat vont. Te bolondos! – mondta, – ha nem is szeretlek, azért nem kellett volna annyira elkeseredned!

Eljött az ideje annak, hogy férjhez kellett volna adni Gyöngyömet. Kérőkben ugyan nem volt hiány.

A szomszédban lakó királyfiak mind háztűznézőbe jöttek. Ki tollbokrétás paripán, ki aranyos hintón. Mindegyik koronát viselt a fején és mindegyiket a bársonyruhás nagyurak és az ezüstpáncélos huszárok serege kísérte.

De távoli országokból is érkeztek kérők, akiket Gyöngyöm szépségének híre vonzott és akik mind odáig voltak a nagy szerelemtől. Volt köztük egy hindu király, az aranyszíjakkal fölkantározott fehér elefánton lovagolt. Egy mór herceg karcsúnyaku tevén ült. Beállított egy khinai nagyúr is, azt ezüstcsengetyűkkel ékes gyaloghintón hozták. Éjszakról iramszarvas-fogaton jött egy kérő, délről pedig csíkos zebráktól vont hintón jött a másik. Az erdei vademberek királya is beköszöntött, ő tollkoronát viselt a fején, aranykarikát a fülében és buzogányt a kezében.

Gyöngyöm a fehér teremben fogadta kérőit. Két kígyó módjára csavarodó, óriás opál-oszlop között állott a trónus.

Mosolyogva végigmérte a kérőit, aztán rövidesen kiadta nekik az útjukat.

– Te tetszenél nekem, hercegem, ha nem volnál olyan kövér… Téged pedig nagyon tudnálak szeretni császárom, csak ne volnál olyan sovány… Ilyen férfiről álmodtam mindig, csakhogy egy fejjel magasabbnak képzeltelek… De kár, királyom, hogy annyira hórihorgas vagy!

Mindenikben talált kivetni valót. A királyfiak, akik olyan kevélyen vonultak be a palota főkapuján, mint a zivataros felhők, sápadt és alázatos bárányfelhők módjára osontak ki a hátsó ajtón.

II.

A vár kertje előtt, az aranyrácson kívül, ifjú ember állott az úton. Az arca fehér volt, mint a fal, a szeme pedig úgy ragyogott, mint az eleven parázs.

– Ki az az ember? – kérdezte egyszer Gyöngyöm.

– Egy szerelmes ember, – mondták.

– Mióta áll ott?

– Egy esztendő óta, vagy még tovább.

– És mit csinál?

– Az aranykapút nézi. Ha te kilépsz a kertbe, hercegnő, akkor lángolni kezd a szeme.

– Unom azt az embert! – mondta Gyöngyöm.

De ezúttal nem mondott igazat.

Egyszer a kertben mulatott és szándékosan átdobta labdáját a kerítésen. A sápadt ember látta, de meg nem mozdúlt.

– Add vissza a labdámat! – kiáltotta Gyöngyöm.

Majd újból megszólalt.

– Ki vagy te?

– A nevem Bajna.

– Melyik király az apád?

– Nekem nincs apám.

– Kár! – mondta Gyöngyöm.

De aztán hamar helyreigazította a szavát.

– Nekem különben mindegy. Én úgy találom, hogy a királyfiak átlag unalmasabbak, mint a rendes emberek. Mit akarsz itt, Bajna?

– Téged látni.

– Ugy-e, te nagyon szeretsz engem?

Az ifjú nem válaszolt, hanem olyan arcot csinált, mintha meg akarna halni.

– Ugy-e, te sokat szenvedsz? – faggatta mosolyogva a királyleány.

– A szenvedésemet nem cserélném el senki boldogságával, – válaszolt az ifjú.

Gyöngyöm gondolt egyet.

– Bajna, most kinyújtom fehér kezemet a rácson. Ha akarod, megcsókolhatod.

Az ifjú arca egyszerre piros lett, a szeme meg könnyes.

– Bajna, – mondta a királyleány, – most kinyújtom a fejemet a rácson. Ha akarod, megcsókolhatod az arcomat.

Gyöngyöm tisztán hallhatta, mint dobog az ifjú szíve. Oly fennhangon dobogott, mintha menten meg akarna szakadni a túlnagy boldogságtól.

A királyleány ekkor odahajtotta fejét Bajna szívére és halkan mondta:

– Bajna, én a feleséged akarok lenni.

Gyöngyöm ekkor kezén fogta az ifjút és bevezette az erdőbe, ott megállott vele az ezeresztendős fák alatt és így szólt hozzá:

– Itt lakik az én királyi családom védőasszonya, az Erdő Anyja. Ő meghallja minden szavunkat és amit meghallott, azt többé nem felejti el. Tudnod kell, Bajna, hogy én senkit sem szeretek. Téged sem foglak szeretni soha. De azért mégis a feleséged leszek, mert azt akarom, hogy engem jobban szeressenek, mint minden más asszonyt. Te pedig forróbban, hívebben tudsz szeretni, mint a világ összes királyai együttvéve. Az úrnőd leszek és te engedelmeskedni fogsz nekem. Az istenséged leszek és te imádni fogsz engem. Az én tekintetem lesz a te életed, az én mosolyom a te boldogságod és az én szeszélyem a te törvényed. Úgy lesz-e, Bajna?

– Esküszöm, hogy úgy lesz! – mondta az ifjú.

– Esküdtél és az Erdő Anyja meghallotta esküdet, – szólt Gyöngyöm. – Ha valamikor megszegnéd, ő meg fog büntetni. Nem tudom, hogy mit fog veled tenni, de azt hiszem, hogy szét fog tépni…

Valami mélyen zengő harsogás járta át az erdőt, mintha szélvihar rázná a fákat. Pedig a lomb mozdulatlan maradt. Gyöngyöm megszeppent és szaladni kezdett. Bajna csak a palota előtt ért a nyomába. A királyleány ott ismét kézen fogta az ifjút és bevezette a palotába, egyenesen a király színe elé.

– Apámuram, – mondta, – én ezt az ifjú embert az úton találtam. A neve Bajna és én feleségül akarok hozzá menni.

Az öreg király szerette volna, ha Bajnának jobb csizmája lett volna, de mivel nem akarta megszomorítani Gyöngyömet, ennyit mondott csak:

– Igen tisztességes embernek látszik.

Egy hét múlva megvolt az esküvő.

III.

Kétesztendős házasok voltak már és Bajna egy pillanatra sem feledkezett meg szörnyű esküjéről. Most még jobban szerette Gyöngyömet, mint annak előtte és forró, állandó szerelmétől úgy kivirúlt és megszépült az asszony, hogy a férfiak már alig mertek arcába tekinteni, attól félve, hogy megvakul a szemük.

Tündöklő szépségének hírére egyenkint előkerültek megint a hajdani kérői. A szomszéd királyfiak, a hindu és a mór, az éjszaki és a déli király, a khinai és a vadember látogatóba jöttek.

A kikosarazott kérők láthatólag nem voltak haragtartók. Hódolva körülnyüzsögték Gyöngyömet, drága és furcsa ajándékokkal kedveskedtek neki, ünnepeket és vitézi tornákat rendeztek a tiszteletére és zeneszó mellett magasztalták isteni szépségét.

Gyöngyömnek igen tetszett, hogy a palotában egyre szólt a furulya és a hegedü és hogy esténkint tízezer tarka mécses gyulladt ki az ablaka alatt.

Egy nap a vendég-királyok az erdőben vadásztak. Gyöngyöm is velük volt. Egy bíborcsótáros, tigrisszőrű ménen ült, (mostanában már nem kedvelte annyira a fehér színt) és oly szép volt, mint a fölkelő nap.

A vadászat hevében elszakadt a királyoktól és egyszerre az erdő szélén találta magát, ugyanott, ahol két esztendővel azelőtt esküt vett Bajnától.

Nagy meglepetésére ott találta az urát. Bajna egy bokor előtt állott és egy madárfészket nézett, ahol egy kis madár éppen fiait etette.

– Három fia van a madárnak, – mondta Bajna, – és én szeretném, ha nekem is fiam lenne.

Gyöngyöm nagyon megharagudott.

– Az anya élete merő gond és fájdalom, – mondta. – A sírástól vörös lesz a szeme, a virrasztástól fonnyadt lesz az arca és a bánattól megöregszik a szíve. Én azonban fiatal, szép és vidám akarok maradni, azért nem is akarom, hogy fiam legyen. És az én akaratom a te törvényed. Gondolj esküdre, amelyet meghallott az Erdő Anyja.

Igy szólt, azután megsarkantyúzta paripáját és gyöngyös koronájával a fején, hosszan lengő uszályával elvágtatott az óriás fatörzsek között.

Gyöngyöm a vadászó királyokat kereste az erdőben. Az ezüst-kürtök hivogató szavát követve, mind tovább és tovább lovagolt, aztán egyszerre elnémult a rengeteg és ő nem tudta többé, hogy hol van.

Az erdő errefelé oly sűrű volt, hogy a napfény nem tudott áthatolni a lombkupolán. Köröskörül óriási páfránybokrok virúltak, akkorák, mint az évszázados fák. Benn, az erdő sötét méhében, egy madár énekelt, édes, mélyzengésü és szívettépően szomorú hangon.

Gyöngyöm paripája egyszerre megtorpadt és egész testében remegni kezdett. A királyleány elálló lélekzettel és rémülten lüktető szívvel nézett körül. Semmi szokatlant nem látott és nem hallott, de azért mégis tudta, hogy Valaki közeledik feléje az erdő sűrűjéből. Valaki, aki erős és titokzatos, mint maga a végzet. Most szemben áll vele a láthatatlan Valaki, most már érzi is lehelletének forró fuvallatát.

Tudta, hogy ez az Erdő Anyja.

Gyöngyöm ekkor nagy félelmében leszédült nyergéből és a puha erdei mohára esett. Csodálatosképpen nem vesztette el eszméletét; élettelen, márványfehér teste ott feküdt a paripa mellett, eleven lelke azonban egy síró kis madár képében ott röpködött fölötte és mindent látott s hallott. Érezte, hogy valami rettenetes dolog történt vele, de hogy mi, azt nem tudta megérteni.

Egyszerre hangos lett köröskörül az erdő. A vadászó királyok arra robogtak és megtalálták Gyöngyöm élettelen testét. Költögették, ápolgatták, de bizony csak hiába. Megjött az ura is, Bajna. Ő mindenkit elparancsolt a felesége mellől, karjába vette, csókjaival ébresztgette, könnyeivel áztatta, majd komoran, mint zsákmányát az oroszlán, a palota felé vitte.

Egész úton egy makacs kis madár röpködött a feje körül.

– Bajna, én vagyok, itt vagyok! Segíts rajtam! – kiáltotta szakadatlanul a kis madár.

De senki sem értette meg rémült csiripelését.

Fehér selyemágyat vetettek Gyöngyömnek a palotateremben és odafektették.

– Meghalt a százszorszép királyleány! – mondták az emberek.

És ami fehér virág volt az országban, azt mind leszakasztották és odaszórták az ágya elé.

Bajna azonban nem hitt Gyöngyöm halálában. A szíve ugyan nem dobogott, a keble nem pihegett és a keze hideg volt, de a szempilláján kis könnycsepp csillogott, az igazi halottak pedig nem sírnak.

A palotaterem nyitott ablakán berepült egy kis madár. Gyöngyöm volt. Látta saját magát a ravatalon, látta az urát, amint ott térdepel a fehér asszony mellett és hol a kezét, hol a nedves szemét csókolja, de kis madárfejével nem tudta megérteni a dolgok összefüggését és annyit érzett csak, hogy nagy baj történt.

Panaszos csiripeléssel szálldosott a ravatal körül, de egy szolga kendővel a kezében kizavarta a tolakodó kis madarat a nyitott ablakon.

A palota udvarán azalatt nagy nyüzsgés támadt. A vendégkirályok siettek elhagyni a szomorú házat. Ki lóra pattant, ki meg hintóba ült. A hindu király elefántja és a mór vitéz tevéje versenyt futottak a porzó úton. A vademberek királya is elcammogott és vissza se nézett többet.

IV.

A kis madár kiszállott a kertbe. A tó fölött nagy csapatban kergetőztek a fecskék. Mikor megpillantották Gyöngyömet, valamennyien csiripelni kezdtek és Gyöngyöm megértette a szavukat.

– Ide gyere, hugocskám! Annyi itt a bogár, hogy no!

Gyöngyöm mélyen a tó fölött repült és ekkor megpillantotta önmagát a víz tükrében. Bizony ő is olyan sárgabegyü fecske volt, mint a többi.

Már alkonyodni kezdett, a madarak abbahagyták a vadászatot és a palota eresze alá ragasztott fecskefészkek felé tértek. Gyöngyöm is velük szállott és ekkor egyik fészkéből valaki a nevén szólongatta.

– Gyöngyöm! Gyöngyöm!

Egy fecskeemberke dugta ki a fejét a fészek kerek ablakán és a két szeme csak úgy ragyogott a haragtól.

– No, te ugyan szép fecskeasszony vagy! – csicseregte a fecskeember. – Egész nap magára hagyod a fészkedet? Tüstént gyere haza!

Gyöngyöm úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell és szó nélkül bebújt a fészekbe.

– Nesze, melengesd a tojáskáidat! – zsörtölődött a him.

Gyöngyöm kis madárszívén valami csodálatos, édes fájdalom nyilalt át, mikor meglátta a fészekben a három meleg kis tojást, amelyet a szárnya alá kellett vennie.

Egy hétig el sem hagyta a fészkét. Éjjel-nappal a tojásait őrizte. Azalatt ura, a kötelességtudó fecskeemberke hordta neki az ebédet.

A fecskeasszonyka gyakran szerette volna tudni, hogy mi történt a néma fehér asszonnyal, aki a palotateremben feküdt, de hogy utána járhasson ennek a dolognak, ott kellett volna hagynia a tojásait és ehhez nem volt bátorsága. Ez a törékeny, három kis tojás most drágább volt neki mindennél a világon.

Egy hét múlva valami halk mozgolódást és csipogást érzett a szárnyai alatt. Három parányi fecskefiók kelt ki a héjából. Gyöngyöm kis madárszívét ekkor oly édes, fájdalmas és mámoros öröm járta át, hogy ujjongó csiripelésével föllármázta és összecsődítette az egész fecskeszomszédságot. Gyöngyöm meg volt róla győződve, hogy a kopasz kis madarak, amelyek egész nap éhesen tátogatták sárga csőrüket, a világ legbájosabb és legszeretetreméltóbb teremtményei.

A fecskeszülők most már korán hajnaltól késő alkonyatig vadászgattak a tó fölött és az erdőszélen, hogy ennivalót szerezzenek a kicsinyeknek.

Gyöngyömet egy nap nagy csapás érte. A fecskeura elszállott reggel és estig nem tért meg fészkébe. A pillangó-vadászatról hazatérő szomszédok izgatott csiripeléssel híresztelték, hogy Gyöngyöm urának néhány véres szárnytollát ott lelték meg a nagyréten. Valami gonosz ellensége gyilkolhatta meg. Hogy kicsoda, az máig sem tudódott ki.

Gyöngyöm tehát özveggyé lett. Most már magának kellett gondoskodnia három fiáról. És ez nem volt könnyű föladat. A kicsinyeknek rettenetesen jó étvágyuk volt és a fecskeanyának lélekzet nélkül, a fáradságtól zsibbadó szárnyakkal kellett keresnie az eleséget.

Egy sötét éjjel szörnyűséges dolog történt. Gyöngyöm arra ébredt, hogy a fecskeház fala szakadozik, mintha földrengés rázná. Egy sárgán izzó, rettenetes szempár nézett be a résen. Az éjjeli bagoly volt! Gyöngyöm halálos félelemmel a szívében vetette magát a gyilkos elé, hogy megvédje fiait. De már késő volt. Az ellenség elragadta egyik fecskefiát és elszállott vele nesztelen szárnyain.

Gyöngyöm úgy érezte, hogy nem élheti túl a nagy szerencsétlenséget. Sírni ugyan nem tudott, – a madárszemnek nincsenek könnyei, – de anyai szívére forró és véres könnycseppek hullottak.

Mialatt földúlt fészkét foltozgatta, megint egyszer elszállott a nagyterem nyitott ablaka előtt. A sápadt asszony még mindig ott feküdt virágos ágyán, Bajna pedig mellette ült és figyelmesen nézte lehúnyt szemét, amelyből szakadatlanúl szivárogtak a könnyek.

– Mi bajod, szép, néma Gyöngyöm? – kérdezte Bajna. – Miféle szomorú álom gyötri szegény szívedet, hogy annyi könnyet ontasz?

A fecskeasszonyka egy pillanatra megfeledkezett madár-voltáról és oda akart sietni Bajnához, hogy megvígasztalja, de ekkor meghallotta az eresz alól éhes két fiának hangját és sebes szárnycsapásokkal megint a dolga után sietett.

V.

A két fecskefiók annyira fölcseperedett és megtollasodott már, hogy hozzá lehetett fogni a repülőleckékhez. De ekkor megint szörnyű szerencsétlenség történt. Az egyik fiú elhibázta az ívet, amellyel le akart ereszkedni egy bokorra és túlerős lendülettel a gyepre hullott. Egy szürke, nagy macska, amely észrevétlenül lappangott a bokor tövében, hirtelen rávetette magát és széttépte a boldogtalant. Gyöngyömnek végig kellett néznie gyermeke halálát. Anyai szívének nagy fájdalmában vakmerően rátámadt a macskára, sivalkodva körülrepülte. De a fia életét már nem menthette meg.

Aznap a fehérteremben fekvő néma asszony szeméből megint bőségesen folytak a könnyek.

Most már csak egy fia volt Gyöngyömnek. Ezt annyira féltette, hogy egy pillanatra sem hagyta magára. A megpróbáltatásnak azonban nem volt még vége. Egy este valami vásott gyerek követ dobott a tó partján gyülekező fecskék közé. A kő összezúzta Gyöngyöm fiának szárnyát. A fecske-fiú néhány napig a tóparti bokrok között lappangott, közben meggyógyult a szárnya. Föl tudott megint szállani a családi fészekig, vadászni azonban nem tudott és a hosszabb útat sem győzte, mivel a félszárnya megbénult.

Gyöngyöm hűségesen gondozta nyomorék fiát, aki ideje javát a fészekben töltötte.

Kisasszonynapja közeledett és a fecske-nemzetség soraiban izgatott készülődés kezdődött. Egész nap gyülekeztek, a szomszédos fecsketelepek hírvivőit fogadták és a nagy útról tanácskoztak.

A szomszédok körülfogták Gyöngyömet.

– A te szegény fiad nem jöhet velünk… A kert végébe se tud repülni, hát még túl a nagy tengeren!

Gyöngyöm nem válaszolt.

– Te azonban velünk jössz! – biztatták a szomszédok.

– Oh nem, én a fiammal maradok.

Tíz fecske egyszerre kezdett beszélni, túlkiáltva egymást.

– Mi jut eszedbe?! El fogsz pusztúlni! Télen nincs itt se bogár, se pillangó… A tó vize befagy, a kert teli van hóval… Éhen fogsz halni, ha nem vesz meg előbb a hideg… A fiadat nem mentheted meg, miért halnál vele?

– Én a fiammal maradok! – mondta Gyöngyöm szomorúan és makacsul.

Másnap útra kelt a fecskék raja. Néhány napig óriás seregekben vonúltak délnek. Aztán elköltöztek a rokonnépek is, a szikla-fecskék, a parti- és füsti-fecskék. Méla csend borúlt a kertre és a tóra. Csak Gyöngyöm röpködött a palota eresze körül, eleséget keresve béna fiának. Az emberek csodálkozva tekintettek föl hozzá az udvarról és azt mondták:

– Ni, egy megkésett fecske!

A napok mind rövidebbek lettek. Esténkint hideg éjszaki szél süvöltött a palota eresze körül. Bogár már alig találkozott a lombját hullató kertben és Gyöngyöm annyira elgyöngült, hogy nehezen tudta csak mozgatni szárnyait. Reggelenkint fehér volt a kert a dértől. Azután idegen, különös tollu madarak ereszkedtek le a hegyekről és szállották meg a palota környékét. Azok fölfaltak mindent, egész nap lármásan civakodtak és ellenséges szemmel kerülgették Gyöngyöm fészkét.

A tó partján is jég csillogott már. Gyöngyöm egy nap reggeltől estig szálldosott a kertben, de egy árva katica-bogarat sem talált a fia számára. Egészen besötétedett már, amikor halálra fáradtan hazavetődött. A fia dideregve, betegen borzolta föl tollait. Gyöngyöm hozzásimult, hogy fölmelengesse; édes, vigasztaló szavakat mondott neki, pedig az ő szíve is majd megszakadt nagy keserűségében.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy a fia nem válaszol többé a szavára. A teste hideg és merev. Gyöngyöm gyöngéden letakarta a szárnyával és megadással a szívében várta a saját halálát is.

VI.

A százszorszép királyleány félesztendő óta élőhalottként feküdt selyemágyán. Nem mozdult, nem lélegzett, fehér tagjai hidegek voltak, mint a márvány. Olykor azonban könnyek szivárogtak lehunyt pillái alól, mintha gyászos álmok gyötörnék. Bajna egy órára sem hagyta magára. A kezét fogta és ha könnyezett az élőhalott, akkor megcsókolta a szemét és halk hangon gyöngéd szavakat mondott neki.

Egy éjjel aztán bekövetkezett a nagy csoda, amelyben senki sem reménykedett már, csak Bajna. Gyöngyöm fölébredt halálos álmából. Ez aznap történt, amikor a tó vizén az első vékony jégkéreg mutatkozott. Estefelé az élőhalott elkezdett egész testében remegni, mintha a hideg bántaná. Bajna selyemtakarókat borított rá és átkarolta, hogy fölmelengesse saját testével. Később Bajna fáradt szeme lecsukódott s ő elszenderedett a felesége oldalán. Ekkor ébredt föl Gyöngyöm. Kinyitotta a szemét és meglátta az urát. Hogy meg ne zavarja álmát, nem szólt hozzá, csak gyöngéden átkarolta a nyakát. Azután Bajna is fölébredt. Nem szóltak egymáshoz, csak nézték egymást, könnyek közt mosolyogva.

A százszorszép királyleány megint egészséges lett. Az emberek úgy találták, hogy hosszú betegsége alatt sokat veszített hajdani tündöklő szépségéből. A tekintete kissé bágyadt lett, mintha sokat sírt volna, a szája körül pedig valami fájdalmas vonás jelentkezett. Bajna azonban úgy találta, hogy a felesége most még szebb, mint volt annakelőtte.

Gyöngyömnek különös ötlete támadt. Kivezette urát a palota elé, kezével egy fecskefészekre mutatott, amely az eresz alatt volt és azt mondta, hogy szeretné tudni, hogy mi van a fészekben. Létrát hoztak és egy csatlós fölmászott a fészekhez. Két megfagyott fecskét talált benne.

Gyöngyöm kezébe vette a két kis holttestet és a télikertbe vitte. Az ura ott sírt ásott nekik a violák alatt.

Gyöngyöm azután sokáig elgondolkozva nézte a kis sírt.

– Min gondolkozol? – kérdezte Bajna.

A felesége nem nézett a szemébe, csak halkan mondta:

– Szeretném, ha három fiút ajándékozna nekem a jó Isten!