Kondor a Csavargó

Kondor a csavargó

Sok, sok esztendővel ezelőtt Székelyországban utazgattam. Ahol csak tehettem, ott gyalog róttam az országútat, mert arrafelé szép hegyek és nagy erdők vannak. Amint egyszer mendegéltem a rengetegben, egy embert pillantottam meg, aki egyedül heverészett egy öreg bükkfa tövében. Afféle országjáró csavargónak látszott, a ruhája legalább csupa folt meg rongy volt, a csizmája orrán kilátszott a lábujja, a süvege pedig lyukas volt, akár a szita.

Amint közel értem, a csavargó fölkelt és megszólított:

– Engedelmet kérek, – mondta, – nem tetszett az úton az én hintómmal találkozni? Négy szürke van eléje fogva, a bakon ezüst-zsinóros huszár ül.

A gondolat, hogy ennek az ágról szakadtnak hintója meg huszárja legyen, furcsának tetszett előttem. A nevetésem azonban nem ejtette zavarba, komoly ábrázattal folytatta:

– Nem is képzeli, tekintetes uram, hogy milyen megbízhatatlanok a mai cselédek! Egy percre szállottam csak le a fogatomról, hogy gyalogsétát tegyek az erdőmben, – mert ez az erdő az enyém! – és a kötnivaló kocsis máris eltévesztette az útat. Most már igazán nem tudom, hogyan jutok haza a kastélyomba. Pedig sürgősen haza kell mennem, mert vendégeket várok, egypár herceg, meg egy tucat gróf jön hozzám a vármegyéből.

A csavargó meg sem várta, míg magamhoz térek nagy csodálkozásomból, hanem szeretetreméltó mosollyal kérdezte:

– Tekintetes uram, nem tudna nekem ezer koronát váltani? Nekem ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy kisebb pénzt sohasem hordok magamnál.

– Nem szolgálhatok, – válaszoltam.

– Akkor talán kölcsön adhatna harminc fillért, hogy felülhessek valamelyik parasztszekérre. A hopmesterem holnap majd visszaviszi a pénzt. Ha megengedi, egy kis emléket is küldök vele, talán egy aranyórát vagy egy gyémántgyűrűt.

Ekkor már elvesztettem a türelmemet.

– Hallja, atyafi, miért hazudozik ilyen pogány módon? – rivaltam reá.

A csavargó meglepetten nézett a szemembe.

– Ejnye, hát a tekintetes úr is azt hiszi, hogy én hazug ember vagyok? – kérdezte.

– Igenis, azt hiszem!

A rongyos ember ekkor nagyon elszomorodott.

– Ez Csipercs néni átka, – mondta tompa hangon. – Csipercs néni megjövendölte, hogy senki sem fog nekem hinni és a jóslata beteljesedett.

– Ki az a Csipercs néni? – kérdeztem.

– Hosszú történet az, uram, nekem pedig sietős az útam, a hercegek és grófok régóta várnak a palotámban.

– Hadd várjanak még! Mondja el Csipercs néni történetét és akkor megkapja a harminc fillért.

A csavargó tagadólag rázta a fejét.

– Nagyon fájdalmas emlékek ezek, tekintetes uram, és egy koronán alul nem mondhatom el.

Mivel szeretem a furcsa históriákat, megigértem neki a koronát és ő elmondta Csipercs néni történetét. Én pedig úgy mondom el nektek, gyerekek, ahogyan tőle hallottam.

*

– Az én nevem Kondor, – kezdte elbeszélését a csavargó. – Tanult mázolósegéd vagyok. Meg kell vallanom, hogy a mesterségemet sohasem kedveltem, mivel nagyon kényes orrom van és nem bírom el az olajfesték szagát. Nem is törtem magamat soha a munkával, inkább az ország útját róttam és abból éltem, amit jószívü emberek juttattak nekem. Az irigyeim ezért munkakerülő csavargónak szoktak nevezni, de én néma megvetéssel sujtom őket.

Tavaly nyáron nagyon különös kalandom volt éppen ezen a szent helyen. Rám esteledett az erdőben, én itt aludtam az öreg bükkfa alatt, midőn éjféltájban hangos dudaszó vert föl álmomból. Körülnéztem a holdfényben, de muzsikust nem láttam, a zene úgy hangzott, mintha a nagy bükkfa koronája dudálna. Később egy oláhformáju vén asszonyt vettem észre, aki táncolva keringett a tisztáson és hozzá úgy énekelt, mint a vadpáva a havason. Az anyóka száz esztendősnek is látszott, olyan hajlott volt, mint a sarló, az arca pedig ráncos volt, akár a cserfa kérge. Olyan nevetségesnek találtam a dolgot, hogy hangosan elkacagtam magamat. A következő pillanatban azonban már elmult a nevethetnékem, mert a banya elémbe pördült és oláh nyelven így szólt hozzám:

– Gyere fiacskám, táncolj velem!

Úgy megszeppentem a zöld tűzben égő szemétől, hogy nem mertem vele ellenkezni. A vén asszony két keze vaskampóként akaszkodott belém, azután száguldozni kezdett velem, mint a megvadult paripa. Olykor fölragadt a levegőbe és embermagasságu bokrokon ugratott át. A lélegzetem elfulladt, a lábam roskadozott, de a szörnyü vénasszony mégsem hagyta abba. A mulatság csak akkor ért véget, mikor már pirkadni kezdett az ég alja. Ekkor így szólt hozzám:

– Köszönöm neked, fiacskám, hogy engem, szegény öregasszonyt, ilyen derekasan megtáncoltattál. Jó tettért jót várj! Én Csipercs néni vagyok és bűvös hatalommal ajándékozlak meg. Bármit és bármekkorát fogsz is hazudni az embereknek, ők mindent el fognak neked hinni. Ha okosan fogsz hazudni, akkor sokra viheted még a világon. Őrizkedjél azonban az igazmondástól. Mert ha csak egyszer, ha csak tévedésből is igazat mondasz, akkor átok alá esel és soha senki nem fog neked többet hinni.

Igy szólt Csipercs néni. Azzal az arca elé kapta a katrincáját és úgy eltűnt a szemem elől, mint a hajnali pára.

*

Mikor Kondor, a csavargó, idáig jutott elbeszélésével, hosszabb szünetet tartott, majd így szólt hozzám:

– Tekintetes uram, egy koronáért már eleget beszéltem. Ha többet is akar még hallani, akkor meg kell toldania a béremet még egy koronával.

– Azt nem fogom tenni, – mondtam, – hanem ragaszkodom eredeti alkunkhoz. Ha nem folytatja elbeszélését, akkor egyáltalában nem kap semmit. Mivel azonban a története nem egészen érdektelen, fölajánlok külön jutalomképpen egy szivart.

Kondor nem válaszolt, a szivart azonban elfogadta. Miután rágyújtott, tovább folytatta elbeszélését. Úgy vettem észre, hogy most már kedvetlenül beszél, rövidebbre fogja a szót, alkalmasint meg akart büntetni azért, hogy megtagadtam tőle a második koronát.

*

– Másnap reggel, – folytatta a csavargó, – már meggyőződtem róla, hogy Csipercs néni valóban nagyszerü ajándékot adott nekem. Befordultam egy útszéli korcsmába, ott kedvem szerint ettem-ittam, mikor pedig fizetésre került a sor, egy darab kenyérhéjat tettem a korcsmáros elé és azt mondtam, hogy váltsa föl ezt a százas bankót. A korcsmáros elhitte, hogy a kenyérhéj pénz és kiadta, ami visszajárt belőle. Ezentúl gyöngy dolgom volt. Ha pénzre volt szükségem, még kenyérhéj után sem kellett néznem, a kavicsot, meg a falevelet is elfogadták annyiba, amennyiért kínáltam.

Ha eszem lett volna, akkor elmentem volna Kolozsvárra grófnak, de engem ösztökélt a székely vérem, hogy jó volna ellátogatni Oláhországba. Ki is mentem és hogy illő fogadásban legyen részem, mindenütt azt híreszteltem magamról, hogy a muszka császár fia vagyok. Az emberek el is hitték a hazugságomat és Bukarest városában maga a felséges király fogadott és a tulajdon hintóján vitt a palotájába.

A királyi palotában igen jó dolgom volt, borral mosdottam, kolbásszal törülköztem, ha nem volt egyéb dolgom, akkor a király szépséges leánya, Flóra hercegnő társaságában mulatoztam. Meg kell mondanom, hogy Flóra hercegnő akkor is megtetszett volna nekem, ha nem királyleány, hanem libapásztor, olyan csoda-kedves, finom és rózsás volt, olyan szelid és vidám.

Két hétig se mulattam Bukarestben, mikor nagy szomorúság borult a felséges oláh király fejére. Az történt ugyanis, hogy a török betört az országba.

– Oda se neki, felséges uram, – vígasztalgattam a királyt, – majd elbánok én a pogánnyal!

A király rögtön elhitte és nagyon megkönnyebbült. Másnap kimentem az ellenség elé. Egymagamban mentem, gyalogszerrel, éppen csak a jó fütykösömet vittem magammal. Az egész török sereget hadirendbe sorakozva találtam. Mikor már elég közel voltam hozzájuk, fölmásztam egy dombtetőre, tölcsért csináltam a két tenyeremből és ily szavakat ordítottam feléjük:

– Szaladj pogány, mert akit öt perc mulva még itt érek, annak szíjat hasítok a hátából!

A pogányság elhitte, amit mondtam és esze nélkül megfutamodott. A török huszárok a lovuk sörényére hajolva vágtattak, a pattantyúsok cserbehagyták minden ágyujokat, a bakák meg eldobálták puskájokat és úgy szaladtak, mint a nyulak.

Bukarestben persze nagy volt az öröm. Még az este megkértem a szépséges Flóra kezét és a derék király ríva adta ránk áldását. Egy hét mulva megtartottuk az esküvőt. Hatlovas aranyhintóban mentem a templomba, koronát viseltem a fejemen és skárlátpalástot a vállamon. A nép ujjongva dobálta a levegőbe a süvegét. Tizenkét nagyszakállu püspök fogadott a templom kapujában.

De aztán megtörtént a nagy baj. Az eskető pópa azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e Flórát.

– Szeretem! – válaszoltam hangos szóval.

Ez volt a baj, mert igaz volt: nagyon szerettem a mátkámat. Igazat mondtam és ekkor beteljesedett Csipercs néne átka, senki sem hitt nekem többet. Az első, aki ellenem fordult, a szépséges Flóra volt.

– Nem szeret, hazudik! – kiáltozta és sírva szakította ki kezét az enyimből.

És ekkor megszólalt valami székelyföldi ember, aki a templom hátteréből nézte a parádét.

– Hiszen ez nem is az orosz császár fia, hanem Kondor, a mázoló! – kurjantotta.

A király arca olyan vörös lett, mint a paprika. Mindjárt galléron fogott.

– Te akarod feleségül venni a leányomat? Hiszen most is érzik rajtad az olajfesték szaga!

Ami azután történt, azt nem is érdemes elmondani. Leszedték rólam a koronát, meg a palástot, megkoppasztottak, mint a baromfit, kidobtak, elkergettek. Csoda véletlen, hogy megmenthettem az életemet.

*

– Most már ismeri az én gyászos történetemet, – szólt Kondor sóhajtva. – Az átok még egyre sújt, senki sem hiszi el nekem, hogy vőlegénye voltam az oláh király leányának és fogadni mernék, hogy a tekintetes úr sem hiszi el. Pedig úgy történt, ahogyan mondtam.

Megadtam Kondornak a kialkudott koronát.

– Mit művel itt egyedül az erdőben? – kérdeztem tőle búcsúzóul.

– Csipercs nénét lesem, – válaszolt a csavargó. – Ma holdtölte van és megeshetnék, hogy a néninek megint táncos kedve kerekedik.

Hogy találkozott-e Kondor még egyszer Csipercs nénivel, azt már nem tudom megmondani, mivel azóta sem jártam Székelyországban és nem is láttam többet a csavargót.